Uram, jó nekünk itt!


Ünnep az Úrszínváltozás monostorában, Kárpátalján – Теребля

Bizonyára sokak előtt ismeretes ez a mondat, amelyet Péter apostol mondott a Tábor hegyen, amikor az Úrszínváltozás eseménye hatása alatt volt. (Mt 17,4). Azonban, ha az embernek nincs rá lehetősége, hogy olyan esemény hatása alá kerüljön, ami ilyen és ehhez hasonló szavakat váltson ki belőle, csak nagyon nehezen tudja megérteni azt a lelki állapotot, amikor az Isten közelségét érzékelő lélek spontán hozza elő az ilyen megnyilvánulásokat.

Az ónaptár szerint augusztus 19-én ünnepeljük az Úrszínváltozást. Tavaly a pocsajevi lavrában élhettük meg ennek az ünnepnek a magasztosságát. Az idén viszont egy nem mindenki által ismert kis monostorba sikerült eljutni Kárpátalján, amely a festői táj egy kis dombján található. A técsői járás Terebla nevű falujához közel, Szent Mózes hajlékától mintegy 230 kilométerre lévő Úrszínváltozás férfi monostorába igyekeztem a kétnapos ünnepre.

Nem ismeretlen számomra ez a hely, hiszen nem először jártam itt, de először sikerül eljutni ide a monostor főünnepére. Pocsajevben és más nagyobb monostorokban megszoktuk már, hogy nagy tömegek gyűlnek össze ilyenkor. Hogy itt mire is lehetett számítani, azt csak sejtettem a monostor egyik szerzetesének elbeszéléséből, akivel már évekkel korábban megismerkedtem. Sokszor hívott már meg a monostor ünnepére, de sajnos csak az idén sikerült ennek eleget tennem.

Az ünnep előtti napon, telefonon köszöntöttem az ismerős atyát, kívánva számukra sok szép lelki élményt. Az atya pedig azt találta mondani, hogy az lenne ám az igazi nagy élmény, ha együtt ünnepelhetnénk. Ennek abban a pillanatban nem láttam akadályát, és megígértem, hogy estére, noha nem biztos, hogy a szertartások kezdetére, de odaérek. Csomagoltam, amit éppen találtam, hiszen nem mehet az ember üres kézzel a monostorba.

A határátkelés kissé nehézkes volt, nagyon sokan álltak sorban. Mivel nem a kijevi úton kellett most menni, ez is jócskán lassította a haladást, de minden nehézség ellenére, viszonylag hamar megérkeztem a faluba, ahol le kellett térni a monostor felé. Innét aztán következik a rossz és a még rosszabb út. Amikor már a köves útról is letérve, a földúton kell haladni, csak az ad erőt és reményt a számunkra szokatlan útviszonyok leküzdéséhez, hogy már közel a cél.

A földúton épp úgy sikerült, hogy egy kocsi haladt előttem. Ennek következtében a porfelhő, amiben haladtam félelmetes volt, és csak abban reménykedtem, hogy nem a monostorba megy, de eltér a másik irányba. Füstbement terv – erre csak ennyit lehet mondani, mert a kocsi a kereszteződésben a monostor dombját igyekezett meghódítani.

Megálltam hát a domb aljánál a kereszt mellett, hogy egy kicsit kiszellőztessem magamat, és elmerengjek a felett, hogy mégis csak sikerült eljönni erre a nagy ünnepre. A kereszt hatalmas beton alapjának peremén körbe járva, arra lettem figyelmes, hogy egy kocsi jön utánam, és amikor hozzám ért, meg is ált. Kíváncsian lestem és találgattam, hogy vajon ki száll majd ki belőle. Egy idegen, aki érdeklődik majd, hogy jó helyen jár-e? Egy jó szándékú helyi lakos, aki látva a külföldi rendszámot, segítségemre siet? Egyik sem.

Egy helyi lakos volt az, vállalkozó, akivel pocsajevben találkoztam az elmúlt évben, annak kapcsán, hogy ő hozta el az itteni ismerős atyát egy rövid pocsajevi látogatásra. Milyen boldog találkozás! Kiszállt a kocsiból, és már messziről kiabált: “Adj áldást, atya! Úgy örülök, hogy itt találkozunk, megismertem a kocsidat.” Valóban örömteli találkozás volt. Elmondta, hogy már délelőtt hallotta, hogy jönni fogok, mert Varlaam atya örömét nem tudta eltitkolni, és mindenkinek beszélt róla. Aznap már nem először járt ez az ember a monostorban, hiszen ilyenkor a széles környékről mindenki jön, tesz-vesz és hoz, amit csak tud, hogy az ünnep a lehető legjobban sikerüljön. Most is, még adományt vitt a monostorba, amint azt láttam a megérkezésünk után.

Mindent hátra hagyva, igyekeztem a templomba, mert már elkezdődött az előesti virrasztás. Amikor beléptem a templomba, épp a lítiánál tartottak. Csendes, nyugodt, lelki hangulattal találtam magamat szemben. Két kórus énekelt. Az egyik a helyi fiatalokból alakult kar, a másik pedig a kijevi akadémia papnövendékeinek kara. Valóságos angyali ének,… milyen megnyugvást is nyújtott ez a hangulat a lélek számára! Csendben álltam a templom bejáratát épp csak hogy átlépve, nehogy valakit is megzavarjak áhítatában.

A templom ideiglenes. Az új, amely a kommunisták által lerombolt régi helyén épül, még nagyon messze van a késztől. Ennek ellenére lelki volt benne a hangulat, néhány gyertya égett csak, a szép ének, a tömjén illata, a szerzetesek és a vendég papok imádságos jelenléte felemelő hangulatot teremtett.

A vecsernye végén Varlaam atya kisietett értem és az oltárba vezetett, sürgetve, hogy érkezzek bekapcsolódni a virrasztás második részébe. A monostor elöljárója, Efrém atya azzal fogadott, hogy lelki meglepetést okoztam számukra az ünnepre való érkezésemmel, mivel mindez csak aznap derült ki, hogy velük fogok ünnepelni. Gyorsan felöltöztettek, és már sorba is állítottak.

A vacsoránál tudtam meg, hogy másnap nem itt a templomban lesz a liturgia, de fent a hegyen, a félkész templomban. Fontos esemény volt ez, mert épp 50 éve annak, hogy az előző templomban utoljára szolgáltak. Most pedig ismét, mint haló poraiból megelevenedve, életre kel a templom az ima révén. Akár személyes ünnepnek is betudhatom mindezt, hiszen születésem évében szolgáltak a régi templomban utoljára liturgiát, és most, ötven év multán, ismét ünnepi liturgiára gyűltünk itt össze.

Megkaptam a cellámat, és igyekeztem egy kicsit pihenni, mivel tudtam, hogy másnap sok kitartásra lesz szükség. Hajnalban mindent fel kellett hordani a templomból a hegyre. Elkészíteni az istentiszteleti helyet, odafigyelni mindenre, hogy a helyén legyen. Hét órakor elkezdtük a szolgálatot. A reggeli imákat a vízszentelés szertartása követte, majd akathisztosz és imaórák.

Szinte észrevétlenül kezdett el megtelni a hegy emberekkel. Jöttek a messzi falvakból zászlókkal, ikonokkal a kezükben a zarándokok, jöttek a hajlott, meggörbült 80 és 90 éves öregek, akik a fiatalokat megszégyenítő módon kapaszkodtak fel a hegyre. Kocsik, buszok, ki hogyan tudott, úgy jött. Nem hiányzott semmilyen korosztály sem, beleértve a csecsemőket is. Micsoda kitartás, micsoda akarat – nem számított a rossz út, a hőség, a nem éppen egyszerűnek mondható feljutás a hegyre, és az emberek csak jöttek, mígnem a hegy megtelt imádkozó emberekkel.

Noha hétköznap volt, mégis, a becslések szerint 6-7 ezer ember útja vezetett ezen a napon a hegyre, az Úrszínváltozás monostorába. Mire a vízszentelés szertartásával végeztünk, a szorgos kezű segédek csendben elkészítették a friss virágszőnyeget, amelyen a püspökök vonultak a templomhoz. Közben egyre csak szaporodott a sok gyümölcsöskosár, hiszen ezen a napon gyümölcsszentelést tartunk.

Két püspök, harmincöt pap – világi és szerzetes, monostorok elöljárói, diakónusok szolgálatában, tíz órakor kezdetét vette az ünnepi liturgia.

Kárpátalján, ugyanúgy, mint nálunk is, a nép együtt énekel. A kórus csak egyes részeket. Ezért most három kórus éneke váltogatta egymást – a helyi fiatalok, a kijevi papnövendékek és a jelenlévő nép. Talán mondanom sem, kell, hogy amikor a nép énekelt, micsoda erővel tört fel a hegyen a dicsőítés hangja. Hiszen ennyi ember együttes énekébe beleremegett a hegy. Egyedi lelki élmény.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor kijöttünk a templomból, és láthattam a körülálló népet. Mindenütt, amerre csak a szem ellátott, imádkozó emberek voltak a hegyen, a monostor kertjében, egészen a hegy aljáig. Csodálatos új ismeretségek, lelki emberek megismerésére volt itt lehetőség. Nagyon sokáig tartott, amíg a tömeg, jóllehet, nem sietősen, levonult a hegyről. Viszont sokan maradtak is, akik még elmentek a monostor temetőjébe, gyertyát gyújtani a szerzetesek sírján, vagy csak éppen a monostor kertjében található hatalmas gyümölcsfák lombjainak árnyékában pihentek, beszélgettek. Így volt ez egészen estig. Bár többször tettem rá kísérletet, hogy elinduljak, de mindig visszatartottak. Ezért jócskán másnap lett, mire az éj leple alatt hazaértem.

Az eseményeket most nem tudom képekben érzékeltetni, mert bár kaptam rá ígéretet, de az egy jó időbe telik, amíg eljutnak hozzám a felvételek. Addig talán az internet nyújtotta lehetőség pótolja az eredeti felvételeket. Egészében pedig nem lehet másat mondani, mintsem Péter apostol szavait ismételgetni: „Uram, jó nekünk itt!”. Adja Isten, hogy sokszor legyen még alkalmunk elmondani ezeket a szavakat, visszatérve az Úrszínváltozás monostorába.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: