Az öreg és az örökkévalóság – II.


– De a kereszténység előtt is emberek éltek, akiket ugyanaz az Isten teremtett, – mondom. – Miért nem tudták szeretni egymást Krisztus előtt? Miért nem tudták arcukat egymáshoz tartani és odaadni az ingüket? Miért volt szükség Krisztus szavaira és halálára? – szerettem volna hozzátenni: „miért volt szükség olyan parancsra, ami a valóságban nem működik?”.

– Akkor nem volt megváltás. Krisztus váltott meg az átokból és a halálból. Ő adott lehetőséget minden embernek a bűnbánatra, hogy visszatérjen ahhoz az állapothoz, amiben teremtetett, vagyis az istenismerethez. Korábban az ember erre nem volt képes, mert átok alatt élt.

– Az ember jónak vagy rossznak születik?

– Mindenekelőtt, van lelkiismerete és törekvés arra, hogy megismerje az élet értelmét. Minden ember Isten Gondviselésében él. Isten mindent megad nekünk az élethez. Megadta azt, hogy képesek vagyunk szülni, szaporodni, lehetőségünk van az ismeretek megszerzésére, adott nekünk levegőt, a föld gyümölcseit.

– De az ember mindezt pusztítja, és hamarosan végleg elpusztítja…

– Ha minden ember úgy élne, ahogy a törvények, a keresztény hit és a lelkiismeret törvényei megkövetelik, akkor mindenből elég lenne. Hiszen miből jött létre Oroszország? A hitből. És túlélt minden nehézséget, a tatár-mongol igát, a zavaros időket, a napóleoni támadást, a két világháborút.

– Ön szerint az ember élhet úgy, hogy megtartja mind az állam, mind a lelkiismeret, mind pedig a hit törvényeit? Néha ezek összeegyeztethetetlenek…

– Mindenkinek lehetősége van arra, hogy így éljen.

– Ön egyszerűen nem tudja, hogy mire képesek azok az emberek, akik e törvények szerint élnek… Azok az emberek, akiket Krisztus megváltott… – szeretném folytatni, elmondani a sztarecnek, hogy a földön mindenütt háború folyik, hogy az emberek egymást ölik, végül, hogy a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancs nem működik és soha nem is fog működni. De megállok, látom, elfáradt már, majd hirtelen eszembe jutnak a fenyőfák Optyinában. Az évszázados fenyőfák, a szkiti kályháiból az ég felé szálló füst, a monostor évszázados nyugalma: ez a sztarec világa! Nem szabad átrángatnom egy másik világba. Szeretetből nem.

– Ki az, aki gyilkolásra készteti őket? – kérdezi hirtelen hangosan a szterc, mintha a gondolataimban olvasott volna.

– Az embert meg lehet ölni csak úgy… – mosolyodok el fanyarul.

– A terroristák – folytatja hangosan, – Beszlánban hány gyermeket megöltek… többszáz gyermek halt meg. Ez mind az emberi rosszakarat következménye.

– Hogy lehet ez, ha Isten az embert jónak teremtette… jóságosnak… lelkiismeretesnek… és még szeretetet is adott nekik…?

– Szeretetet adott nekik, de az ember maga választhat a jó és a rossz között. Nem lehet elvenni az embertől ezt a jogát, mert akkor megszűnik ember lenni. Ha elvesszük az akaratát, akkor olyan lesz, mint egy bábu: ahová fordítják, oda megy. Az ember attól teljes értékű, mert van akarata. Hogy megpróbáltasson. Már a paradicsomban rendelkezett akarattal. Ha megtartja Isten parancsolatát, akkor az maradhat, aminek Isten teremtette. De nem tartotta meg, megszegte és kiűzetett a paradicsomból. És most sem tartja meg.

– Miért? Ön nem szegi meg, más sem szegi meg, azok meg megszegik. Miért? Az ország el van telve a rosszal, dühödtséggel. De ezeket az embereket is Isten teremtette. Miért gyilkolnak ezek az Isten által teremtett emberek ily nyugodtan?

– Azt gondolják, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azt gondolják, hogy a gyilkolással jót cselekednek és elérik a céljukat. Érted? Mondd meg nekem, a kommunisták miért gyilkoltak? Fel akarták építeni a fényes jövőt, de az emberben nem Isten teremtményét látták, akinek szabad akarata van. Ezért mindenkit, aki másképp gondolkodott, kivégeztek vagy a Szolovkiba küldtek. Még a gyermekeket is. Még azokat is, akik haldokoltak. A Szent Háromság Szent Szergij Lavra elöljárója már a halálán volt, amikor Butovóba vitték és megölték! – A sztarec egy kicsit felemelkedik a levegőbe. Megértem őt, hogy számára azoknak az éveknek az eseményei fontosabbak és élénkebbek benne, mint a mostani történések. Mivel ezek azelőtt történtek, hogy a fenyőerdő az élete részévé vált volna, nekem meg valóban nem szabad átráncigálnom a valóságba.

* * *

Mit tudok a sztarecről? 1932-ben született Sztanovoj Lodogyez faluban. Aljosa Nozdrinnak hívták. Családját száműzték, mert nem akartak belépni a kolhozba. Amikor Nozdrinék visszatértek a faluba, nagyapja, az Istenszülő Oltalma templom sztarosztája, vascipőt készített magának, és abban járt, tiltakozásul a kollektivizációval szemben. A sztarecet kortársai kinevették, amikor hóna alatt a cipőjével mezítláb a templomba szaladt. A templomnál felvette a cipőjét és bement imádkozni. Tudom, hogy kéregetett. Tudom, hogy nem szeret erről beszélni. Azt mondják, 1943-ban hatással volt a kurszki csata kimenetelére: a németek motorbiciklivel mellette haladtak el a falusi úton és elejtették az erősítéseket jelölő térképet, amit a fiú átadott a felnőtteknek, és eljutott Rokoszovszkijhoz… De erről a sztarec nem fog nekem beszélni, én pedig nem fogom őt erről kérdezni.

* * *

– Mit lehet tenni ezekkel az emberekkel – kommunistákkal, terroristákkal? – próbálgatom tovább a sztarec szeretetét. – Megölni őket? …hiszen nem képesek megjavulni?

– A halálbüntetés be van tiltva, – mondja a sztarec.

– Akkor mit kell tenni? Mi a helye?

– Az állami igazságszolgáltatás feladata a döntés.

– Ön a halálbüntetés mellett vagy ellen van?

A sztarec felsóhajt.

– Jaj… ezt végig kell gondolnom, nem tudok erre azonnal válaszolni…

Hallgatok, remélvén, hogy most rögtön végiggondolja, de ő hallgat.

– Ez van, – tárja szét a karját.

Még várok egy kis ideig, de látom, nem fog most válaszolni, nem is tudna most elgondolkodni.

– Mondja, kik azok a sztarecok? – kérdem hangosan.

– Sztarec… sztarec… Mi a kereszténység? Ideál. Minden embernek el kell érnie szellemi felnőttségét… Az imában, a kereszténység ideáljában élve az ember eljuthat a szellemi élet magas fokára. Ezeket nevezik a nép körében sztareceknek.

– Ön sztarec?

– Én öreg [oroszul: старик] vagyok. Ugyan milyen sztarec lennék én?

– De a nép önt annak nevezi.

– Ugyan, mint jelent az, hogy mondják. Mondani könnyű…

– De az emberek úgy jönnek Önhöz, mint egy sztarechez.

– Mit tegyek?

– Azt mondják, hogy Ön Oroszország majdhogynem utolsó sztarece…

– Nem tudom, én csak egy öreg vagyok – mondja csendesen a szerzetes.

– Mit mond azokról, akik robbantásokat végeznek?

– Fanatizmus! Mindez fanatizmus! – egyenesedik ki újra. – Hát nem fanatizmus, amikor emberek milliói halnak meg egy emberért, és szobrot állítanak neki, emlékművei a tereken tündökölnek?! – a sztarec újra visszatér a kommunista múltba. – Hány lelket elpusztított?! Hány lelket térített el Istentől?! Mégis tűrik, a fanatikusok mégis kapaszkodnak belé – mondja, mintha imádkozna, de nem monoton hangon, hanem forrón. – Ki kell dobni, ki kell dobni! – mondja, levegőt kapkodva, én meg kikerekedett szemekkel nézem. – Mert az átok onnan jön. Az Oroszországra jövő átok – onnan ered!

– Úgy véli? – kérdezem hidegen. Nem fogadom el, amit a sztarec mondani akar nekem. Nem akarom elhinni, hogy a sztarecnek is van „szomszédja”, akit gyűlöl. – Ön komolyan úgy véli, hogy a terrortámadások országunkban azért történnek, mert Lenin ott van a mauzóleumban?

– Természetesen! – feleli türelmetlenül, mintha legszívesebben fejbe kólintana.

– Ugyan, lehetetlen, hogy Isten emiatt az egész országot megátkozza, – nevetem el magam. – Hiszen különbözőek vagyunk… Igen, Ő pedig szeret minket.

– Isten szabadságot adott az embernek. Ha az ember a rosszat választja, akkor elkerülhetetlen a büntetés. A bűn – nem egyszerűen büntetőjogi vétek. Rosszat gondolni – szintén bűn. Szennyes gondolatokat befogadni – szintén bűn. Érted?

– De nem vagyunk urai a gondolatainknak. Azok… maguktól jelennek meg.

– Ahogy a legyek – viccel szigorúan a sztarec. – Ezért kell imádkozni. Az ima megerősít minket a jóban, és az imádkozó ember képes értelmesen gondolkodni és cselekedni. Saját maga és mások javára.

– De mégis, ha ide jönne egy terrorista, Ön mit mondana neki?

– Az emberek képesek a bűnbánatra, még a gyilkosok is. Büntetést kapnak, epitimiát.

– Az epitimiával tényleg meg lehet váltani egy ilyen cselekedetet?

– Lehet, hogy nem mindegyik javul meg, de legalább néhányan… – feleli, és én kezdem érteni, hogy mi lehet a különbség az emberi és az isteni igazságosság között. Az ember számára a gyilkosság olyan bűntett, amelyet meg kell bosszulni, mert a meggyilkoltat már nem tudod visszahozni az életbe. Isten számára a gyilkosság a betegség megnyilvánulása, amit gyógyítani kell, mert még a terroristának is van lelke, és az üdvösségre vágyik. A meggyilkolt pedig egyáltalán nem halott. Neki is van lelke, amely már üdvözült vagy elkárhozott, de nem a fizikai halál következtében, hanem hitének vagy hitetlenségének következtében.

– Ön elfáradt – mondom, a sztrerc pedig görnyedten ül és csak tekintetét emeli rám. – Nehéz a sztarecek élete?

– Sztarec… Hogy érted, hogy nehéz? Mindenkinek nehéz. Kinek nem nehéz? Nézd a kormányt – mindenki szidja, pedig… napi tizenkét órát dolgoznak.

– Ön olyan jóindulatúan viszonyul a hatalom iránt, pedig nagyon sok közöttük a korrupt, sőt az olyan ember, aki semmibe sem veszi a népet. És a bátyuskák? Hogyan lehetne hinni a papoknak, amikor türelmetlenek, és néha sokkal jobban élnek, mint saját hívőik? Hogyan lehetne hinni nekik, ha szidalmaznak a kapuban, hogy nincs rajtad kendő?

– Hát csak úgy egyszerűen: hinni és szeretni. Tudod, hogy élnek a papok a falvakban? Nézd csak meg. Azt mondod, nehéz… naponta emberek százait kell gyóntatniuk. Ha pedig van rá lehetőségük, hogy egy kicsit jobban éljenek, akkor éljenek jobban. Ez van…

– Ma reggel miért imádkozott?

– Ami az imakönyvben van, azt imádkoztam. Hogy legyen béke és jólét az országban, hogy ne legyen zűrzavar, hogy ne legyen háború…

– És Ő hallotta Önt?

– Hát persze, hogyan lehetne másképp?!

Az étkezőbe belép egy asszony. Egy nagy kanna teát hozott.

– Bátyuska, teát küldtek Önnek. – mondja.

– Add oda azoknak, akik szomjasak – feleli a sztarec.

– Küldtek sajtot is.

– Add oda azoknak, akik éhesek.

Nem értem ezt a sztarecet. Beszélgetésünk alatt vagy harmincszor elhangzott a „szeretet” szó, mégsem válaszolt nekem, ellenkezőleg, elterelte a választ. Most figyelmesen nézem a szerzetest. A könyvek között keresgél, hogy adjon nekem valamilyen irodalmat. Egyszer csak felegyenesedik és felkiált: „Átfáztak! Átfáztak a várakozásban! Vezess be mindenkit, mindenkit! Adj gyorsan teát, önts teát mindenkinek! Hívd be őket, gyorsan!”

Hangjában szeretet van, ez nyilvánvaló. Szeretet azon emberek iránt, akik most újra rázúdítják a kérdéseiket, amelyek többsége egyáltalán nem szellemi-lelki kérdés. Én meg újra elvegyülök a tömegben. Az étkezőben hosszú a sor, mindenki szeretne közelebb kerülni a sztarechez. Elmosolyodok, amikor újra meglátom az ideges asszonyt.

– A terhes asszony nincs jól, jobban mondva a gyermeke… – mondja mintegy szabadkozva. – Ezért róla szeretnék kérdezni.

Térde borul a sztarec előtt, és továbbra is idegeskedik. Bizonyára minden alkalmat meg fog ragadni, hogy eljöjjön hozzá, csupán azért, mert ez az ember szeretettel van iránta. Az emberek eljönnek ide a világból, amelyben az emberek megismerték Krisztus parancsolatát, de nem teljesítik azt, és meg akarják érinteni ezt a szeretetet, annak egy kis morzsáját pedig magukkal vinni, amikor pedig elfogy, újra visszajönnek. Ez hát a válasz.

Az ideges nő felkel, arca tündököl. Amikor nézem boldog arcát, enyhe lelkiismeret furdalást érzek. Miért gondoltam, hogy ez a nő nem méltó a sztarec szeretetére?! Egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy az embereket szeretetreméltókra és szeretetre nem méltókra osszam?

Újra a sztarechez hajolok, és csendesen, a fülébe mondom az utolsó kérdésem:

– Hogy lehet, hogy Ön ilyen jóságos? Miért szereti őket?

– Akinek van lelkiismerete, az jóságos és szeret… – suttogja fülembe a legfőbb válaszát.

* * *

Peregyelkinóból hazatérve megpróbálom átgondolni ezeket a szavakat és megdöbbenek, hogy a mai modern ember tudata mennyire nehezen képes feldolgozni az ilyen egyszerű dolgokat. Az eszünk folyamatosan ellenáll, elkalandozik. Elhaladok egy fenyőerdő mellett, de messze van, nem tudom kivenni az egyes fenyőket. Eszembe jutnak az optyinai fenyők, amelyeket közelről láttam, a törzseik, a ritkás koronájuk, letört ágaik, olyan gyengék és fogyatékosak voltak ezek a fenyők. Messziről sokkal könnyebb szeretnem a fenyőket, jut eszembe a gondolat, és újra lelkiismeret furdalást érzek.

Lehet, hogy a sztarec tényleg igazat mondott? A lelkiismeretünk a szeretet eszköze? A szeretetet pedig egyáltalán nem tanulni kell, hanem az a lelkiismeret tisztaságának egy „mellékterméke”? Ha a szomszédom tiszta lenne Isten előtt, akkor nem az ajtóm előtt rakná le a szemetét. Bennem pedig, ezt látván, felébredne a lelkiismeret és nem mennék el mellette köszönés nélkül. Ha így van, akkor az „Isten szeretet” kijelentésben a hangsúly mégiscsak az első szóra esik. Nem valamilyen meghatározhatatlan szeretetről van szó, ami valamilyen meghatározhatatlan isten. Hanem Istenről, akit szeretni lehet, és Őáltala meg lehet szeretni a szomszédot, a türelmetlen papot, az ország vezetőit, sőt, még a bűnbánó terroristát is. De legalább a szemetét ki nem hordó szomszédot. A szomszédot talán én is megpróbálhatnám. Ha nem is biztos, hogy meg tudnám szeretni, de legalább nem éreznék iránta gyűlöletet…

pravmir.ru – ford. K.M.

Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: