Az öreg és az örökkévalóság – I.


Marina Ahmedova / Russkij reporter

Azt mondják, hogy az Optyina pusztai Ilija sztarec majdhogynem az utolsó sztarec Oroszországban. Azt is mondják, hogy ő a patriarcha lelkiatyja, meg majdhogynem Putyiné is. Azt állítják, hogy nem ad interjút senkinek, ha pedig ad, akkor nagyon ritkán és csak orthodox kiadványoknak. Mégis próbálkozom a segédjénél [oroszul: келейник, cellatárs], de ő nem tud semmi határozottat mondani. „Ebből nem lesz semmi” – mondom magamban, és abbahagyom a telefonálgatást. Ekkor azonban maga a sztarec hív engem. „Szeretnél velem találkozni?” – kérdi a telefonkagylóban. – „Akkor gyere, várlak.”

– Hová? – állítanak meg az őrök Optyina Puszta kapujában. – Na, gyorsan vedd fel a kendőt!

Hirtelen négy, nem túl fiatal ember állja el az utamat. Egymáshoz támaszkodnak a vállaikkal. Mellettük megállnak az imádkozni jövő emberek és egy fekete ruhás apáca. Mind engem kezdenek okítani. Csatlakozik hozzájuk egy véletlenül arra járó pap is:

– Én nem adok magának áldást.

– Nézzék, nekem nem is olyan fontos, hogy bejussak ide, – mondom nekik. – De maguknak valamiért nagyon fontos, hogy ne engedjenek be.

A pap szigorúan néz és hallgat. Megfordulok és távozom. Ők néznek, és nem tudják elhinni, hogy csak úgy elmentem.

A fenyőerdőben sétálok, egyik fenyőtől a másikig haladva kitaposott ösvényt hagyok magam után, mint valami láncot, amely összeköti egymással a fákat. Azt kérdem magamtól: „Miért nem szeret senki senkit?” Kétezer évvel ezelőtt Krisztus azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Úgy tűnik, most ezt a parancsolatot minden kisgyermek ismeri, de valamiért még a nyolcvanéves öregnek sincs ereje ahhoz, hogy teljesítse. Miért kellene szeretnem ezt a papot, akivel az előbb találkoztam? Ő is aligha szerethet engem. Bizonyára mindenkinek van legalább egy rövid listája azon emberekről, akiket nyilvánvalóan nem szeret. Én például nem szeretem a szomszédomat, mert a közös folyosóra rakja ki a szemetét. Soha nem hiszem el, hogy bárki rá tudna venni arra, hogy megszeressem azt az embert. Milyen egyszerű: a szomszédom nem méltó a szeretetre.

A fenyőfák egyformák, csend van, minden mozdulatlan. Botladozom a fák között, míg két egymásba nőtt fenyőhöz nem érek. A felebarát iránti szeretet ideális példája lehetnének. Látszólag úgy tűnik: ha kivágnák az egyik fenyőt, a másik növekedhetne, több napfény érné, több lenne a hely. De ez csak látszólag van így, hiszen a földben a gyökereik összenőttek és már rég egy vérkeringés élteti őket. Ha fenyő lennék, bizonyára könnyű és hasznos lenne, ha szeretném a szomszédomat: a fenyő nem szemetel az ajtóm elé és nem mondja szigorúan: „nem adok áldást”. Alighogy elképzeltem a fenyő-szomszédot, vagy fenyő-bátyuskát, egyből szeretetlenséget éreztem. Felemeltem a fejem és már nem magamtól, hanem Istentől kérdeztem: „Miért nem szeret senki senkit!?”

A sztarec segédje telefonál. Visszatérek Moszkvába, mert a sztarec Peregyelkinóban maradt, nem megy Optyinába.

Éjjel tizenkét óra. Zárt ajtó mögött ülünk az étkezőben, egy vékony padon. Az ajtó mögött ül a sztarec. Én a pad szélén ülök, mellettem egy terhes asszony, utána egy idegesen kapkodó nő. A terhes asszony két kezével fogja a hasát és olyan mélyeket lélegzik, mintha gyermeke is vele együtt lélegezne. Nézem a mellettem ülőket és arra gondolok, hogy a terhes nő mindjárt szülni fog, az ideges pedig soha nem fog megnyugodni. Egy széken, hátát a falnak döntve ül egy levert arckifejezésű fiatalasszony.

– Fektesd le a gyerekeket, – mondja fáradtan a telefonba. – Nem megyek haza, itt várok.

Kinyitom János Evangéliumát és keresem a megfelelő szavakat: „Aki nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet”. Még jobban összezavarodok. Hol van a hangsúly? Istenről beszél, aki a szeretet, vagy a szeretetről, ami Isten?

Kinyílik az ajtó és belép egy vékony, görnyedt öregember. Ősz szakálla fekete reverendájának övéig ér. Tesz egy lépést a padok felé, az asszonyok pedig  felugrálnak és kezeiket összetéve áldást kérnek.

– Engem vársz? – fordul hozzám a sztarec és rám néz figyelmes öreg szemeivel. – Gyere holnap reggel.

Lassan, még jobban meggörnyedve elindul a kijárat felé.

– Bátyuska – futnak utána az asszonyok, én a helyemen maradok.

A sztarec megfordul.

– Adjatok nekik teát és fektessétek le őket, – mondja alig hallhatóan az utána haladó apácának.

– Holnap, – mondja az asszonyoknak. – Holnap.

– A bátyuskának már nincs ereje – mondja a segítője. – Már beszélni is alig tud.

A terhes nő az éjjel megszült! – fogad reggel az ideges nő. – Nehéz volt a szülése, valami baj van a gyerekkel!

Az étkezőben már hosszú a sor. Most is az ideges nő ül hozzám legközelebb, mellette pedig egy fekete öltönyös fiatalember, bőrtáskával. Az asztalnál, a túloldalon, egy asszony térdel, és fejét lehajtva motyog valamit. Mögötte csak a fekete reverenda és a szürke szakáll vége látszódik.

Az apáca odavezet a sztarechez, majd elmondja a többieknek, hogy a sztarec interjút fog nekem adni, ezért mindenki menjen ki a helyiségből. Ezek az emberek egész éjjel és nappal is várakoztak. Most pedig, amikor a szürke szakáll már oly közel van, hirtelen akadály támad – vagyis én.

– Engedje, hogy előbb én mehessek… – kérlel az az asszony, akivel tegnap éjjel együtt várakoztunk. Az arca most is levert.

Előre engedem és félreállok, a falmélyedésbe. Az asszonyt követi egy második, majd harmadik. Megjelenik egy drága, csíkos öltönybe öltözött férfi, karján márkás karóra. Mind letérdelnek a sztarec előtt. Mindegyiket magam elé engedem.

– A végtelenségig jönni fognak – mondja szemrehányóan az apáca. – Ha interjút akar készíteni, akkor menjen most, mert a sztarec egy óra múlva elutazik.

Előre lökdösne, de én még jobban elbújok a mélyedésben. Nem azért engedem előre a többieket, mert együtt érzek velük, hanem mert úgy érzem, hogy a hosszú szakállú szerzetes mindent figyel, és nem engedi, hogy megszakítsam a láncolatot.

Nem tudom pontosan, hogy kik azok a sztarecek, de szerintem olyan emberek, akik lemondtak az akaratukról és Istennek szentelték az életüket, szüntelen imádkoznak és másoknál jobban képesek megkülönböztetni az emberek jó és rossz gondolatait és elképzeléseit. Képes úgy nézni a hozzá érkezőre, mintha a tenyeréből olvasna: nézd, ez jó, ez pedig rossz, ott a vonal közöttük.

Suttogva mondott mondattöredékeket hallok. Ezek az emberek hatalmas távolságokat tesznek meg és nagyon sok időt feláldoznak azért, hogy megkérdezzék, kibéküljenek-e a testvérükkel, felmondjanak-e a munkahelyükön, más lakásba költözzenek-e, hagyjanak-e valamit végrendeletükben az unokatestvérükre… Olyan kérdések ezek, amelyek inkább helyénvalóak lennének egy pszichológusnál vagy egy jósnál. Még egyszer meggyőződöm arról, hogy senki nem szeret senkit. És a sztarec? Szereti őket? Mi oka lenne rá, hogy szeresse őket?

Végül egyedül maradok az étkezőben a szerzetessel. Mellé ülök egy székre. Bizonyára a megszokás miatt, de fülével hozzám hajol, mintha a fülbegyónásra várna.

– Ön tényleg mindenkit teljes odaadással fogad? – mondom hangosan a fülébe.

A sztarec kiegyenesedik, rám néz, majd újra összegörnyed.

– Odaadással? – kérdezi csendesen. – Természetesen… Másképp hogy lehetne? Legyek érzéketlen?

– De hát nem képes segíteni mindenkinek…

– Mi a segítség? – szólal meg egy kicsit hangosabban a sztarec. – Anyagilag? Nem tudok. Lelkileg segíthetek, hogy képes legyen eligazodni az életében. Lehet, hogy valaki szerencsétlennek érzi magát, miközben nincs semmi különleges oka a bánatra. A földön nincs semmi abszolút. Mi keresztények vagyunk. Mi a kereszténység lényege? – a sztarec szünetet tart. – Te tudod?

– Én?

– Igen. Érted a lényeget?

– Bizonyára értem a magam módján, de lehet, hogy nem helyesen és nem az Ön felfogása szerint.

– Hát mondd, hogyan érted te!

– Úgy gondolom, hogy a kereszténység lényege – szólalok meg hangosan, és körbenézek, de körülöttem csak ikonok vannak, nincs senki az étkezőben, – úgy gondolom, hogy ugyanaz, mint a többi vallásban, – mondom már bátrabban. – Hogy az emberek jobbak legyenek… segíteni nekik, hogy szeressenek! – ez utóbbi szavakat már majdnem kiabálom a fülébe.

A sztarec félrehúzódik és hallgat. Vékony teste mintha beesett volna a térdei mögé, úgy tűnik, a reverenda alatt már ereklyék vannak. Az ősz szakáll lefelé csüng.

– Nem, nem ez a legfontosabb, – mondja végül.

– Hogyhogy nem ez a legfontosabb? – csodálkozom hangosan. – Hát mi a legfontosabb?

– Mi az élet lényege, mondd meg?! – kérdi a sztarec, de most makacsul hallgatok. – Az élet lényege, hogy elnyerjük az örökkévalóságot. Amikor Isten megteremtette az embert, akkor az ember örökkévaló volt. Krisztus… Miért szenvedett Krisztus? Azért, hogy az embernek ne csak saját gyengeségei, saját szenvedélyei legyőzésére legyen lehetősége, de a sátán legyőzésére is, aki létezik. Ismerd el, – mondja, én pedig bólintok, hogy elismerem. – Mondd meg,  képes lenne az ember tíz percig életben maradni levegő nélkül? – a sztarec újra elhallgat. Hosszú szünetet tart, mintha takarékoskodna a szavakkal, hiszen az étkező ajtaja mögött több tucat ember várakozik, és lehet, hogy nem jut mindenkinek elég szó… – Nagyon nagy szükségünk van a levegőre, ugye? Vedd el a levegőt az embertől – és meghal. Nem ismerjük el a levegőt, mert nem látjuk, nem érezzük. De a levegő – mégis valóságos. Az angyalok és a démonok szintén valóságosan léteznek.

De hogyan lehet bizonyossággal tudni, hogy léteznek? – kérdezem én.

– Szüntelenül érezzük a démonok jelenlétét, hogy mennyi rosszat tesznek. Hiszen a világban háború van. Háború, érted? Mindenkinek ismernie kell az ellenséget és az ő erejét. Különben könnyen legyőzhetővé válik. Az ember legnagyobb ellensége a sátán. Mi a sátán feladata? Hogy eltérítse az embereket Istentől.

– De Isten miért nem veri le a sátánt? Hiszen Isten erősebb a gyenge embernél, a sátánnál is erősebb… – gondolkodom. – Csak le kellene vernie egyszer, és az ember megszabadulna a kísértésektől…

A sztarec elneveti magát a bajsza alatt, mint egy félénk kisegér.

– Isten nem tőlünk kér tanácsot. Túlságosan apró bogarak vagyunk… – hangsúlyosan mondja a „apró” szót. Isten nem csak az egész bolygó és minden élőlény teremtője, de Ő teremtette az embert és az egész Világegyetemet… Gondold végig, milyen tökéletesen van felépítve az ember… Isten nem a mi fejünkkel gondolkodik… – folytatja a sztarec szakadozó gondolatait.

Hirtelen elfog a régiség érzése. A csúcstechnológia korszakában a sztarec szavai teljesen archaikusnak hangzanak, túlságosan egyszerűek, primitívek. De mégis, amiket mond, azok fontosnak tűnnek, a legfontosabbnak, ősinek és mélynek, mint a föld magja.

– Tehát, Isten nem hall minket? – kérdem suttogva.

– Isten mindent hall, – feleli suttogva a sztarec.

– De, ha mi csak ilyen apró… bogarak vagyunk… – mondom kicsit hangosabban.

– Irántunk, bogarak iránti szeretetéből szenvedett, – mondja hangosan. – Ki lenne képes szeretetből szenvedni, felszögeztetni magát?! És órák hosszát függeni a kereszten?! Micsoda szeretet… – majd újra suttogni kezd. – Ki lenne erre képes?

– Ön képes lenne? – suttogom a fülébe.

– És te képes lennél? – kérdi lehajtott fejjel.

– Én nem… – motyogom alig hallhatóan, és eszembe jut a szomszédom. – És Ön?

– Ki? Én? Nem tudom… Természetesen szájammal mondhatom, hogy igen, de a valóságban ki tudja, hogy lenne. Amikor az embereket a kivégzésre vitték, még a legerősebbek is… – felsóhajt.

– De mégis, mondja meg, – mondom nagyon hangosan, és az ikonokra nézek, – ahelyett, hogy így szenvedett volna, miért nem tett bennünket egyszerűen méltóvá a szeretetre?

A sztarec elmosolyodik.

– De hát méltóvá tesz minket. Érted? De mindez nem történik meg azonnal, minden fokozatosan történik. A gyümölcs növekedik, a mag beérik, így történik az épülés. Az ember épülése. Isten értelmes, szabad lénynek teremtett bennünket. Mindenkinek van választási lehetősége. Isten nem választhat az ember helyett… – ezeket a szavakat bizonyára már több ezerszer elmondta, de most látom, hogy mennyire a szívéből fakadnak.

– De az emberek miért csak a kivégzése után hittek Őbenne? Miért csak akkor szerették meg Őt? Addig nem hitték, elutasították, utána meg egyszerűen hinni kezdtek benne. Miért? – makacskodom.

A szerzetes elfáradt. Már öreg. Látom, hogy remeg a reverenda alatt. Kinyújtom a kezemet, hogy megtámasszam.

– Új parancsolatot adott: hogy szeressétek egymást. Ezért hittek Őbenne. – a sztarec hirtelen felemelkedik és világos, kifejező szemekkel rám néz. Már nem tűnik száraznak és gyengének, majdhogynem fizikailag érzem a szeretet erejét, ez teszi őt szilárddá, mint egy fenyőtörzset. – Ez valami teljesen új volt, mint ami a kereszténység előtti világban volt. Új volt az Ószövetséghez képest. Krisztus azt mondta: ha megütnek téged, tartsd oda a másik arcod, ha elveszik a ruhádat, add oda.

Élénken elképzeltem magam előtt, hogy odatartom az arcomat a szomszédhoz, de a látvány elviselhetetlen volt a számomra. Felsóhajtottam.

Explore posts in the same categories: Lelkiség

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: