Azokról, aki magukat méltatlannak tartják Krisztus Szent Titkainak vételére


Vannak olyan emberek, akik nem részesülnek a Szent Titkokban azért, mert magukat arra méltatlannak tartják. Hogyan is tekintsünk erre? Véleményünk szerint, a következőképp kell erre tekintenünk: jó az, ha az emberek ráébrednek saját méltatlanságukra; ha azért nem járulnak a Kehelyhez, mert ráébredtek saját méltatlanságukra, valamint azért, mert ezt nem engedi meg nekik lelki atyjuk, az szintén helyes. Azonban, ha az ilyen emberek saját döntésük következtében nem járulnak a Szent Titkokhoz, akkor az utóbbi dolgot nem lehet jóváhagyni, mert ugyanis, mondjon bárki bármit, de a Szent Titkokhoz való járulás nélkül nem üdvözülhet az ember. Ha nem eszitek az Emberfia Testét és nem isszátok a Vérét, nem lesz élet bennetek – Jn 6,53.

Igen, akik önszántukból nem járulnak a Szent Titkokhoz, azok tettét nem igazolhatjuk, és mi ezt bizonyítékokkal is alátámasztjuk. Szárovi Szent Szeráfim egyik tanítványa a következőt beszéli el magáról: “Én, – mondja ő – Szeráfim atya áldásával, mind a tizenkét nagy ünnepen járulni szoktam a Szent Titkokhoz. Ezek előestjein csak egyszer ehettem, azt is csak mértékkel, a többi napokon pedig a testvérekkel együtt étkeztem, napjában kétszer.

Egyik ünnep előestéjén, a reggeli szertartás után, ittam teát és ettem némi proszforát; amikor pedig mindenki az ebédlőbe ment, én is velük tartottam és ettem. A vecsernye után egy vendég jött el hozzám és én a testvérek asztaláról hozott étellel vendégeltem meg őt, és magam is vele együtt ettem. Ezek után jutott eszembe, hogy a holnapi ünnep egyike a tizenkét nagy ünnepnek, ezért a Szent Titkokhoz kell majd járulnom, ezért csak egyszer lett volna szabad étkeznem. Ekkor kétségeskedni kezdtem és mennél tovább gondolkodtam, annál jobban gyötörtek kétségeim.

Rémisztő gondolatok rengetege kavargott a fejemben. Elképzeltem, hogy amennyiben bátorkodok járulni a Szent Titkokhoz, akkor abban az esetben az Úr halállal sújt le rám. Ezzel együtt, igyekeztem figyelmen kívül hagyni az elmémben zajló harcot, és annak legyőzésére törekedtem, hogy ne zárjam ki magamat a Szentségek vételéből, és hozzáfogtam az előkészülethez – elolvastam az imákat, majd gyóntam. Annak ellenére, hogy a lelkiatya áldását adta a Szentségek vételére, és azt mondta, hogy minden kétségeskedés nélkül áldozhatok, mert Urunk Jézus Krisztus érdemei feloldoznak bennünket bűneiktől, lelkem mélyén mégsem nyugodtam meg. Az ellenség semmiképp sem tudta elviselni a felette aratott győzelmet, és minden eszközzel azon volt, hogy távol tartsa lelkemet a Jézussal való egyesüléstől.

Másnap, a liturgia közben, ugyanazokkal a gondolatokkal támadott engem, de sokkal erősebben. Amikor pedig a szolgáló pap áldásával magamra vettem a sztiháriont, amelyben általában a Titkokhoz szoktam járulni, gyötrelmeim szélsőséges méretet öltöttek. Krisztus Megváltónk érdemeiben való reménység helyett, amelyek eltakarják összes bűneinket, azt képzeltem el, hogy Isten ítéletét követően, méltatlanságom következtében és a szent öreg parancsának figyelmen kívül hagyása miatt, tűzben fogok égni, vagy élve elnyel a föld a templomban álló nép szemeláttára, amikor a Szent Kehelyhez járulok.

Végül is én már abban a pillanatban pokoli tűzben égtem és láthatóan pusztulásnak indultam kétségeim miatt. Ebben a pillanatban azonban, valamiféle megmagyarázhatatlan benyomás által vezérelve, bementem a szent oltárba. Minden gondolkodás nélkül mentem be oda, mintha az Őrangyalom hívott volna, Szeráfim atya imái által.

Ez az a pillanat volt, amikor a szent öreg épp magához vette a Titkokat. A szolgáló pap pedig épp a Királyi ajtó kinyitására készült. Ránéztem Szeráfim atyára és láttam, hogy kezével jelzett nekem.

Félelemmel telten és mély ájtatossággal megkerültem a szent oltárt, és Szeráfim atya lábaihoz borultam. Az öreg felsegített engem, megcsókol és azt mondta: “Ha egy óceánt is töltenénk meg könnyeinkkel, még akkor sem tudnánk eléggé kifejezni hálánkat az Úrnak azért, amit Ő ingyen áraszt reánk, táplálva bennünket az Ő Legtisztább Testével és Vérével, amelyek megmosnak, megtisztítnak, életre hoznak, feltámasztanak bennünket. Éppen ezért, kétségek és szomorúság nélkül közeledj; csak erősen hidd, hogy ez valóban a mi Urunk Jézus Krisztus Teste és Vére, amelyek összes bűneink meggyógyítására adatnak nekünk”.

Én ismét az öreg lábaihoz borultam, megcsókoltam kezeit, majd a lelkesedéstől ujjongva kimentem az oltárból, olyan hittel és szeretettel, mint amilyennel még én, véleményem szerint, sohasem járultam a Szentségekhez.

Így hát azok tettét, akik önkényesen különítik el magukat a Szent Titkoktól, magukat arra méltatlannak ítélve, nem igazolhatjuk, mivel üdvösségünk ellensége az ilyen embereknek gyakran azt sugallja, hogy maradjanak távol a Kehelytől, mint ahogyan arra Szeráfim fent említett tanítványa is törekedett.

“Az ellenség – mondja ő -, minden igyekezetével azon volt, hogy lelkemet távol tartsa a Jézussal való egyesüléstől. Az ellenség másnap is rám támadott ugyanazokkal a gyilkos gondolatokkal”.

Azt, hogy a Szentségektől való önkényes távolmaradás helytelen, a józan ítélkező képesség is alátámasztja. Az emberek azért nem járulnak a Kehelyhez, mert méltatlannak tartják rá magukat. És ki mondta azt nekik, hogy ők valamikor is méltóak lesznek rá? Ha valamikor is azt mondanák, hogy méltóak, akkor ezzel csak a saját gőgjük lesz nyilvánvalóvá és súlyosan vétkeznek, mert a Szentáldozás előtt nem a méltóságot kell dicsérni, de beismerni saját méltatlanságunkat és bűnösségünket.

Hiszem Uram, és vallom, hogy valóban Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, aki eljöttél a világra, hogy a bűnösöket üdvözítsd, akik között első én vagyok. Így kell, hogy beszéljen az, aki a Szentáldozáshoz járul, vagyis kinyilvánítani, hogy ő a bűnösök között az első, és nem dicsérni önmagát, a farizeushoz hasonlóan, és nem hivalkodni önnön vélt méltóságával és érdemeivel Isten előtt.

Mindezért tehát, a Szent Titkoktól való önkényes távolmaradás, miután felismertük saját méltatlanságunkat, lelki atyátok előzetes utasítása és döntése nélkül nem szabad távol tartani magatokat a Szentáldozástól. Ha ő arra utasít, hogy egy ideig ne áldozzatok, akkor ne is tegyétek, de ha viszont ő parancsolja és áldását adja, akkor bátran közeledjetek a kegyelem Oltárához, emlékezve arra, hogy Jézus Krisztus, Isten Fiának Vére, minden bűnt lemos rólunk – 1Jn 1,7. Ámin.

Explore posts in the same categories: Szárovi Szent Szerafim

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: