A szolgáló püspök


1999. szeptember 17.-én, Washingtonban, elhunyt Vaszilij (Василий (Родзянко) püspök. A moszkvai Találkozás monostorának előljárója, – Архимандрит Тихон (Шевкунов) – a közeljövőben megjelenő könyvében róla is ír. Egy rövid részletet hozunk tanulságul, amely épp az elhunyt püspök életszentségét mutatja be.

 

Vlagyimír atya, püspökké való szentelése előtt, elment lelki atyjához, aki nem más volt, mint maga Antonyij, a szurozsi metropolita, hogy tanácsot kérjen tőle.

– Nos, most te engem szerzetessé nyírsz, – mondta Vlagyimír atya. Minden világos előttem, ami ebből következik: a tisztaság, szegénység, imádság, csak egyet nem értek, mégpedig az engedelmességet sehogyan sem tudom megérteni.

– Hogy hogy nem? – kérdezte a metropolita.

– Hogyan is érteném? Hiszen belőlem egyszerre szerzetest és püspököt csináltok. Ez azt jelenti, hogy én magam, hivatalomnál fogva, parancsolni és irányítani fogok. Kinek engedelmeskedjek hát ebben a helyzetben? Mit parancsolsz, kinek tartozom ezen túl engedelmességgel?

A metropolita rövid gondolkodás után azt mondta:

– Te légy engedelmes minden emberrel szemben, akivel életedben találkozni fogsz. Amennyiben az ő kérése erődhöz mért lesz, és nem mond ellent az Evangéliumnak.

A válasz mélyen a lelkébe hatolt Vlagyimír atyának. Miután püspökké szentelték, ezt be is teljesítette. Hogy menyire, azt bizonyítja a következő eset:

Egyik alkalommal Moszkva utcáin haladtunk. Csúnya, esős nap volt. Valahová nagyon siettünk. Egyszer csak egy idős néni állított meg bennünket.

– Bátyuska! – kiáltozik öreg, reszkető hangján, természetesen mit sem sejtve arról, hogy előtte nem egy valamiféle pap, de maga a püspök áll, és még hozzá Amerikából.

– Bátyuska, legalább te segíts rajtam – szenteld meg a lakásomat! Már három éve könyörgök a mi papunknak, de sohasem jön. Te talán megkönyörülsz rajtam és megszenteled, ugye?

A számat sem érkeztem kinyitni, amikor a püspök már forró készségét fejezte ki az idős asszony kérésének teljesítésére, úgy, mintha csak egész életében erre a lehetőségre várt volna, hogy megszentelhesse az öregasszony lakását.

– Püspök úr…! – szólaltam meg ekkor én kissé erélyesen. Hiszen ön nem is tudja, hogy hol van az a lakás! Nénike, hová is kellene menni?

– Igen, hát nincs messze! Néhány metrómegálló, majd utána 40 perc busszal! Nincs messze! – mondta örvendező hangon a néni.

És a püspök félrerakott minden fontos dolgot, – ilyen esetekben vele ellenkezni eredménytelennek bizonyult -, és először elindultunk Moszkvát átszelve a templomba egy ismerős paphoz, hogy magunkhoz vegyünk mindent, ami szükséges a szentelés szertartásához. Természetesen, én szidtam mindent, ami a világon van, de mentem a püspök után. Az idős asszony pedig, aki az örömtől még alig hitt magának, erejét felülmúlva siet utánunk, és megállás nélkül beszél a püspöknek gyermekeiről és unokáiról, aki már rég nem látogatják őt.

A templomból elindulva, lementünk a metróba, néhányszor át is kellett szállni, majd onnét, mint azt a néni is mondta, 40 percig rázkódtunk a túlzsúfolt buszon, egészen a végállomásig. Majd végül, ez a nemes ősöktől, báróktól származó utód, megszenteli a kilencemeletes panelház egyik picinyke lakását. És teszi azt olyan megismételhetetlen imádságos lelkülettel, magasztosan és ünnepélyesen, mint ahogyan ő mindig is végezte az istentiszteleteket. Majd asztalhoz ül a végtelenül boldog öregasszonnyal – miközben mindketten a messzemenőkig meg vannak elégedve – és dicséri mindazt, amivel megvendégelte – tea és egy kis száraz keksz, valamint régi, már cukrosodó, magjával együtt főtt meggylekvárral. Mindezek után még nagy hálával fogadja tőle – semmiképp sem vonakodva – azt az egyrubelest, amit a néni tapintatoson csúsztat búcsúzáskor a “bátyuskának”.

– Áldjon meg téged az Isten! – mondja az öregasszony a püspöknek. Most már még meghalni is olyan édes lesz nekem ebben a lakásban.

Minden egyes alkalommal láttam, hogy Vaszilij püspök, milyen sajátos készséggel és a nyíltság előérzetével, a szó szoros értelmében engedelmeskedik mindenkinek, aki hozzá fordul. Látni lehetett, hogy e mögött, a mindenkinek a legkészségesebben szolgálni akarás mögött, van még valami tökéletesen sajátos dolog, amit csak ő tudott.

pravoslavie.ru

-sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: