Zarándoklatom második évtizede 12.


Fél hat körül meg is érkeztünk. Hamar kerestünk egy helyet, ahol felfrissültünk, majd lementünk a metróba. Hihetetlen, hogy milyen nevetséges összegért lehet Kijevben metróval utazni! Egyik helyen át kellett szállnunk, és arra lettem figyelmes, hogy a boltíveken és máshol is, szentek mozaikjaival voltak díszítve a falak. Gondoltam, hogy ez csak pont így sikerült, hogy egy ilyen mozaik mellett álltunk meg. Odébb mentem, de máshol is így volt.

Még egy kis buszozás következett, miután feljöttünk a metróból, és ott voltunk ahová pontosan kellett megérkeznie kísérőmnek. Mivel ez hosszabb ideig tartott, én csendben elbandukoltam a közelben lévő Istenszülő Oltalma női monostorába. Itt pont a liturgiához készülődtek, és ha nem is lett volna szolgálat, akkor is jobban jártam, ha a templomban vagyok, mintha az utcán kóborolok.

Ez a monostor arról ismert, hogy itt minden zarándokot kivétel nélkül ingyen elszállásolnak, és etetnek. Maga a templom hatalmas és gyönyörű. Hosszú időn át tudja csak az ember körbejárni és hódolni az ikonok és szentek ereklyéi előtt. Bizony nagy erőfeszítésre volt szükségem ahhoz, hogy az éjszakai utazás után képes legyek végig figyelemmel kísérni a liturgia menetét. A nővérek éneke gyönyörű volt. Vettem jó néhány gyertyát, és az egyes ikonok előtt meggyújtottam őket, azok szándékára, akik erre megkértek utazásom előtt.

A liturgia végeztével nem mentem sehová, mert azt beszéltük meg Alexij bátyuskával, hogy majd itt találkozunk. Leültem hát egy székre és majdnem elaludtam. Nem volt könnyű ébren maradni. Ahogy így harcoltam a test fáradalmaival, azon vettem észre magamat, hogy közeledik felém egy nővér. Tisztelettudóan meghajolt, áldást kért, és átadott nekem egy zacskóban néhány apró kis proszforát. Meglepődtem, de végül is érthető, hogy itt mindjárt kiszúrják a külföldi zarándokot. Mindenesetre kedves gesztus volt részükről.

Ezek után mindjárt megjött a bátyuska és indultunk is a lavrába. Hát mit mondhatnék, minden fáradtság ellenére erőre kaptam, amikor arra gondoltam, hogy nemsokára a barlangok mélyén, Mózes atyánk ereklyéinél lehetek. Rövid buszozás után meg is érkeztünk. Először a közeli barlangokba mentünk, sorra tiszteletünket téve minden ott nyugvó szent ereklyénél. Az élmény magáért beszél. A sok kanyar után végre ott állhattunk szent Mózes ereklyéinél, részemről immár másodszor. A szemközti vájatban nyugszanak sokat szenvedett János ereklyéi, akit Mózes atyánk gyógyított meg. Bár ősz volt, mégis sok zarándok van ilyenkor is a lavra területén. A barlangokban is állandó a járás-kelés. Ha csak egy rövid időre is, de lelkileg sikerült a kint és a fent lévő dolgokról megfeledkezni, elcsendesedni a számos szent földi maradványai között. Innét a távoli barlangokba mentünk, majd a lavra területén lévő hangulatos vendéglőbe, hogy ebédeljünk. Itt mindennek, amit kapni lehet, monostori jellege van. Jólesett a kis pihenő, ami után még megkíséreltük, hogy néhány ismerőssel találkozzunk, noha ez nem sikerült maradéktalanul. Az idő rövidsége miatt a barlangokon kívül máshová nem is mentünk, hanem igyekeztünk megszervezni a haza utat.

Mivel ide, a lavrába egész éven sok külföldi zarándok jár, nem kevés a körülöttük ólálkodó csaló sem. Igyekeznünk kellett a vasútállomásra, ezért úgy döntöttünk, hogy taxival megyünk. Sokan kínálják szolgálatukat, és bizony sokféle áron. Néhány próbálkozás után, mégiscsak sikerült kifognunk egy olyan szolgáltatót, aki az összes közül a legolcsóbb volt. Mivel azonban péntek volt, egyetlen vonatra sem tudtunk már jegyet venni. Ekkor már csak az Ukrajnában működő, sajátos buszjáratra számíthatunk.

Ugyanis létezik egy olyan városközi buszjárat – az ország egész területén -, amely nincs menetrendhez kötve. Ott állnak a maguk parkolójában és akkor indulnak el az egyes irányba, amikor a busz megtelt utasokkal. Előnye, hogy útközben nem áll meg sehol. Sikerült is kifognunk egyet, ami viszonylag rövid időn belül indult is. Néhány órás buszozás után eljutottunk Vinnicába, ahol a már a bátyuska kocsijába pakoltunk át, így megszabadultunk a további cipekedéstől. Most már csak bő két óra kocsikázás, várt ránk, hogy otthon legyünk.

Mielőtt azonban elhagytuk volna ezt a megyevárost, betértünk a Metró áruházba. Nem volt nagy kedvem hozzá, csupán csak a kíváncsiság miatt mentem, de mégis jó, hogy így tettünk. A kertészeti részlegen a nálunk megszokottnál jóval alacsonyabb áron tudtam venni liliomhagymákat sokféle színben. Majd ha a következő nyáron virágzanak szent Mózes hajlékának udvarán, valamint Szerafim bátyuska kertjében, szép, színes emlékeztetői lesznek majd ennek a viszonylag rövid, de lelkiekben annál gazdagabb zarándoklatnak. Viszonylag későn érkeztünk meg a bátyuska otthonába. Az élménybeszámoló viszont nem maradhatott el, mert mindenki kíváncsi volt mindenre.

Ebből kifolyólag későn tértünk nyugovóra. Reggel pedig újra csak korán kellett kelni, mert indulnom kellett haza, ami ebben az esetben több mint 700 kilométert tett ki. Az elsődleges elképzelés szerint, az alsó úton gondoltam, hogy jövök, de valahogyan mégis csak a többször bejárt, ismertebb út mellett döntöttem. Szombat volt, így viszonylag a forgalom sem volt olyan nagy, mint a hétköznapokon. Egyetlen dolog aggaszott csak, hogy Ternopolon a vásártér mentén kell átkelni a városon. Ilyenkor a nagy forgalom, és a sok gyalogos miatt fokozott figyelemre és türelemre van szükség. Minden félelmem ellenére azonban sikeres volt az áthaladás. Még hatvan kilométer és ismét Pocsajevben vagyok… Érdemes volt újra meglátogatni a lavrát, mert olyan régi ismerősökkel találkozhattam, akik fontosak számomra. Pantelejmon diakónus atya sokáig járta a kórházakat, szanatóriumot, míg végül, hála Istennek meggyógyult. Jó volt vele találkozni és hosszasan elbeszélgetni sok mindenről. Tőle tudtam meg, hogy az a hatalmas építkezés, ami a lavra területén folyik, nem más, mint egy új templom együttes. Ugyanis a jelenlegi templomok, bármilyen nagyok is, már képtelenek befogadni azt a tömeget, amely az egyes ünnepek alkalmával gyűlik itt össze. Óriási méretek mutatkoznak már így is, hogy még csak néhány méter látszik a föld feletti részből. Bizonyára a végeredmény csodálatos lesz.

Beszélgetésünk vége felé egy másik régi ismerőst vettem észre felénk közeledni. Ő volt Andrej, a zsoltáros, akiről egy másik zarándoklat kapcsán beszéltem. Ezért is mondhatom azt, hogy számomra Pocsajev már olyan, mintha csak haza menne az ember. Minden sarkon találkozhatok egy-egy ismerőssel. Mivel már jócskán délutánba fordult az idő, igyekeznem kellett, hogy viszonylag időben a határra érjek. De semmiképp sem mulasztottam el azt, hogy még előtte lemenjek a barlangtemplomba, hódolni a szentek ereklyéinél.

Végezetül

Az út talán azért is, mert sokadszor jártam már be, hamar eltelt. Ungvár esti fényei azt jelezték, hogy megérkeztem. Mindössze a határátkelés bonyodalmai okoztak némi csalódást, de ez mindig így van. A várakozás hosszú ideje viszont jó alkalom volt a visszaemlékezésre és talán elmondhatom, hogy volt mire emlékezni. Olyan élményekkel gazdagodtam, olyan új embereket ismertem meg, ami, és akik miatt érdemes volt vállalni minden fáradtságot és az esetleges kellemetlenséget is.

Csakis hálával és köszönettel tudok visszagondolni mindenre és mindenkire, akik utam során segítettek, hogy zarándoklatom második évtizede lelki élményekben felülmúlja az eddigieket. Ennek oka pedig az a tény, hogy egy utazás során sikerült eljutnom e hatalmas ország mindhárom lavrájába. Nem kis feladat és szervezést igényelt, viszont mindenki igyekezett a lehetőségeihez mérten a maximumot nyújtani.

Talán most, zarándoklatom tizenegyedik évében elmondhatom, hogy valamit sikerült megérezni, átélni mindabból, amit egykor a Zarándok elbeszélései c. könyv olvasásakor éreztem. Akkor azt gondoltam, hogy talán csak jól sikerült elbeszélnie a zarándoknak mindazt, amit átélt, amit megtapasztalt. Hogy talán az egészre csak “rátett egy lapáttal”, hogy az olvasóra jó benyomással legyen. Azonban nyugodtan, kétséget kizárva állíthatom, hogy most, ennyi időn át a rendszeres zarándoklatok megmutatták azt, hogy igaz, amit ama zarándok elbeszélt, abban semmi rendkívüli nincs, amit szenzációnak nevezhetnénk. Noha mindamellett rendkívüli, mert lelke üdvére vált minden, amit átélt.

Vannak pillanatok, olyan lelki élmények, amelyeket csak ilyen alkalmakkor lehet átélni. Ha figyelmesek vagyunk önmagunk lelki igényeivel szemben, soha ne sajnáljuk és ne legyünk restek kilépni a megszokott mindennapjainkból, mert a képzelt bástyáinkon, az önzésünk vastag várfalán túl a teremtett világ ezernyi apró csodája és szépsége vár ránk a maga természetes, őszinte és viszonzást nem váró mivoltában. Sokkal becsesebb és szebb az, mint a kapzsiságtól hamisan villogó nagyváros csalárd neonfényei. Vannak örömök és szépségek, amelyeket a megszokott mindennapokból való kilépés nélkül soha nem leszünk képesek észrevenni.

Ha a test kívánságát sokszor erőnkön felül és lehetőségeinket jóval meghaladó módon igyekszünk kielégíteni, próbáljunk meg legalább valamennyire a lelki igényeinkre is odafigyelni, – mindenképp megéri. A kiegyensúlyozott élethez ez mindenképp szükséges.

Csak remélni merem, hogy mindannak, ami az elmúlt évtized során megvalósult, még nincs vége és Isten segítségével folytatódik a megkezdett zarándoklatok sora. Legyen az akár a már korábban megismert helyek ismételt meglátogatása, vagy esetleg újak felfedezése.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: