Zarándoklatom második évtizede 11.


Az ünnepi liturgia gyönyörű volt. Alexij bátyuska sokáig még a reggel behozott proszforákból végezte a megemlékezéseket, Mihály atya pedig gyóntatni ment. Dimitrij atya elutazott valahová, már nem emlékszem, hogy hová, vezetni az ünnepi liturgiát. Itt pedig ez a feladat rám hárult. Majdnem a prédikációt is nekem osztották ki, de azt azért sikerült kivédenem azzal, hogy nem tudok folyékonyan beszélni oroszul.

Menet közben hozták tudomásomra, hogy a liturgia után rohanunk ki a közeli faluba, ahol egykor Dimitrij atya szolgált. Itt az akathisztoszon és a körmenetben vettünk részt. Azért mentünk oda, mert ott templomünnep is volt aznap. Egyébként is, az emberek Lozovából szeretnek kijárni ebbe a templomba, mivel korábban három járásnak ez volt az egyetlen temploma, ami működhetett. Sokakat kereszteltek meg itt, sokan kötöttek itt házasságot.

Elindultunk hát Panjutino falvába. Sok minden máson túl, az is fontos dolog, hogy ebben a faluban lakik Alexij bátyuska nagymamája. Aranyos, és nagyon okos nénike, rendkívül örültem, hogy megismerhettem.

A templomba való megérkezésünkkor a liturgia épp a befejezésnél tartott. Gyülekeztek is, hozzánk hasonlóan, más falvakból az atyák, hogy az ünnep záróakkordján ott legyenek azok is, akik a liturgiára nem tudtak eljönni. Semmihez sem lehet hasonlítani azt a hangulatot, ami ott uralkodott, annyira sajátos volt. A tisztaszívű, mélyen hívő emberek ünnepe volt ez. Igazi archaikus, falusi szellemben.

Tolongott a rengeteg ember a templomban, de annak környékén is. Senki sem sietett sehová, noha munkanap volt. A liturgia végeztével, miután mindenkit a helyi bátyuska ruhával látott el, kivonultunk az ambónra. Felolvasták a püspök üdvözlő táviratát, amelyet a templomünnep alkalmából írt a hívekhez. Majd miután János atya elmondta híveinek, hogy a mai ünnep örömét az is fokozza, hogy körünkben külföldi atyát üdvözölhetünk, vidám üdvrivalgás hullámzott át a templomon. Ezek után vonultunk a templom közepére, hogy kezdetét vegye az akathisztosz éneklése. Még ekkor is jött néhány atya. Amikor a körmenetre került sok, több mint tízen voltunk.

A helyi szokás szerint, ilyenkor mindenkit vendégül látnak, aki eljön az ünnepre. A több száz embert a templom udvarán vendégelték meg. Csodálatos élmény volt látni azt a kedvességet, amellyel fogadtak mindenkit. A magasrangú vendégeket, szerzeteseket, nővéreket, atyákat pedig velünk együtt a helyi vendéglőbe vitte János atya, ahol jó ukrán szokás szerint, feltálalták a huszonvalahány féle menüt. Noha a városi templomban elkerültem, hogy prédikálnom kelljen, de itt, az ünnepi asztalnál már lehetetlen volt, mivel mindenki várta, hogy legalább néhány szót szóljak, és persze én magam is szerettem volna megköszönni a kedvességet, a nagy szeretetet, amellyel fogadtak. Meghívtak, hogy jövőre is náluk töltsem az ünnepet.

Milyen boldogan is tértünk vissza újra Alexij bátyuska szüleihez, ahol meg kellett terveznünk a nap további eseményeit! Ugyanis, estére ismét Harkovba kellett, hogy legyünk, mert zsebünkben volt a vonatjegy Kijevbe. Másnap reggel hét órára ott kellett lennünk egy hivatalos ügy elintézése miatt. Sokáig azonban nem kellett szervezkednünk, mert akadtak kedves emberek, akik felajánlották, hogy kocsival elvisznek Harkovba. Csomagoltunk, elbúcsúztunk és Szergij elvitt bennünket egyenesen harkovi vasútállomásra. Legalább is azt gondoltam, hogy oda megyünk. Közben, megérkezve Harkovba, elvitt bennünket egy meg nem mondom milyen nevű hatalmas áruházba, ahol minden áru olyan volt, mint mifelénk a nagy üzletekben, csupán csak sokkal olcsóbb. Volt min elgondolkodni. Majd miután jól kibámészkodtam magamat, célba vettük a vasútállomást.

Még volt időnk a vonat indulásáig. Alexij atyának valami eszébe jutott, és azt mondta, hogy itt várjam meg. Ott hagyott a hatalmas aulában, ahol kavargott az emberek sokasága. Gondoltam, nem törtéhet semmi baj, hiszen minden sarokból egy-egy rendőr, vagy biztonsági őr figyeli a néptömeget. Ahogy így ábrándoztam, egyszer csak hozzám lépett hátulról egy valaki. Kihívóan méregetett, majd azt kérdezte: “Na, mi van, barátkozunk egy kicsit?” Nem tudtam mire gondolni, de mielőtt még valami egyáltalán eszembe jutott volna, már mondta is tovább, hogy tulajdonképp mire gondolt. Megérdeklődte, hogy honnét hová megyek, majd nagy bölcsen megjegyezte: “Tudtam én, hogy valami vándor féle vagy, mert nem hasonlítasz az itteni emberekre. Na meg olyan furcsán is vagy öltözve. Nos, akkor kérsz egy kis árut? Van ám minden, amit csak el tudsz képzelni!” Erre széttárta a kabátját, és elém tárult a bőséges választék. Valóban, minden volt, amit csak egy drogos elképzelhet magának. Mikor azonban észrevette, hogy épp az egyik sarokból egy rendőr figyel bennünket, úgy tett, mintha már nem is érdekelném, és morogva tovább ment.

Miután a bátyuska visszajött, nem szóltam neki semmit az esetről. Vettük a csomagjainkat és indultunk a peronra. Hatalmas tömeg minden irányban. A mi vonatunk is 40 kocsiból állt.

Bármennyire is fáradtak voltunk, aludni nem nagyon lehetett, mivel kedves és okos emberek társaságában utaztunk, akikkel volt miről beszélgetni egész reggelig, mígnem megérkeztünk Kijevbe. Ugyan csak érdekes volt elképzelni, hogy az átbeszélgetett éjszaka után milyen lesz a kijevi szentélyek látogatása, amit semmiképp sem hagytam volna ki.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: