Zarándoklatom második évtizede 8.


Nem tudhattam róla, hogy Andrej atya, amíg a kórusban énekelt, egyik kórustaggal megbeszélte, hogy beszerveznek hármunkat egy zarándokcsoportba, akiket végigvezetnek a lavra barlangszerkezetén – ugyanis kezdetben a föld alatt, a sziklába vájt cellákban, templomokban laktak a szerzetesek. Kitörő örömmel fogadtam a hírt, hiszen már megannyiszor megnézegettem a képeket, és próbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet az az ősi barlangrendszer, ahol egykor éltek a testvérek.

Rövid várakozás után, megjött a vezető, aki rendkívül jól fel volt készülve a hely történetéből, és nemcsak úgy elmondta, de az egész mondanivalója olyan imádságos volt. Nagy élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. Az előzetes útbaigazítás után elindultunk. Megrázó élmény volt haladni az évszázados folyosókon, tudva, hogy a falak között szüntelen volt az ima, a böjt, az önmegtartóztatás.

Mindenütt ott volt az egykor itt élt szerzetesek nyoma. Egy ikon, vagy bármi más formájában, amit a járatok falába véstek. Annak ellenére, hogy a szovjet korszakban itt sem mulasztották el a lehetőséget, hogy megszentségtelenítsék ezeket a fáradságos munkával kialakított barlangokat. A csoportvezető nem mondta el részletesen, hogy mit is műveltek itt az istentelenség korszakában, de hogy nagy szörnyűség zajlott itt, azt érezni lehetett az elbeszélés során, amikor elcsukló hangon, könnyekig meghatva beszélt ezekről a dolgokról.

A folyosókon haladva, egyre feljebb jutottunk, mígnem eljutottunk a hegy legmagasabb pontjára is, ahol szent András temploma áll, afelett pedig csodatevő szent Miklósé. Micsoda élmény volt eljutni erre a helyre! A hegyről való kilátás olyan panorámát tárt az ember elé, amit nem lehet minden nap találni. Mindezt pedig még szebbé tették a táj őszi színei. A mélyben, a monostor mentén kanyargó folyó, mintegy védfalként szolgál a monostor és a város között. A fák koronái közül pedig itt-ott kimagaslottak a templomok kupolái, hirdetve a megújulás tényét. Hiszen itt is, mint sok más helyen, még húsz évvel ezelőtt a kommunizmus, vallást, egyházat romboló nyomai teljes bitorlásuk képét mutatták.

Hihetetlen, hogy a viszonylag rövid idő alatt, milyen eredményre jutottak a szerzetesek a felújítás során! Isten kegyelméből, ma már az idelátogató zarándok egy lelki oázist talál, és ha nem ismertetik meg vele az elmúlt korszak borzalmas pusztításait, eszébe sem jut, hogy itt valaha másként is volt.

A hegy tetején, a szent Miklós templomban aztán megkért a csoportvezető, hogy részesítsem olajkenetben a zarándokokat. Milyen megható volt! Bár több pap is volt a csoportban, mégis nekem jutott ez a feladat. Azt gondoltam, hogy most már a visszaút következik, és valamilyen formában elkezdünk ereszkedni lefelé, gyönyörködve a táj szépségében, mivel felfelé a szikla gyomrában haladtunk. Nem így történt. Innét még feljebb, az erdő irányába vezettek bennünket. Bár érdeklődtem, hogy hová is megyünk, de gondolom, hogy nagyobb legyen a meglepetés, ezért az atyák csak sejtelmesen annyit mondtak, hogy mindjárt meglátod.

Mindenféle útelágazásokhoz értünk, ahol stílusos fatáblák mutatták, hogy az egyes irányban mi található. Volt néhány felirat, ami felkeltette az érdeklődésemet, de az atyák azt mondták, hogy most oda nem megyünk. Kár, de ilyenkor azt szoktam mondani, bárhol is vagyok, hogy ide még vissza kell majd jönnöm, hogy felfedezzem azt is, amit elsőre nem sikerült.

A csoportban voltak jócskán idős emberek is, ezért, mire felértünk a hegy tetejére, jócskán széthúzódott a csoport. Mondta is a csoportvezető, hogy mindenki erejéhez képest haladjon, és majd az egyes csomópontoknál elmondja, hogy mit is láttunk útközben. És valóban, soha nem mulasztotta el, minden fontos dolgot aprólékosan elénk tárt. Nem tudom, hogy minden csoportvezetőnek ilyen-e a hozzáállása, de mindenesetre én személy szerint nagyon örültem, hogy őt fogtuk ki, mert öröm volt hallgatni, amit és ahogyan beszélt.

Egy betonúton haladtunk az erdőn át, amikor eléggé erőt vett rajtam a fáradtság. Kissé megadóan mondtam az atyáknak, hogy most már talán valahol meg is pihenhetnénk, amire azt válaszolták, hogy mindjárt elmúlik a fáradtságérzeted, csak még tarts ki egy kicsit. Nem tudtam mire vélni, de sem erőm, sem pedig kedvem nem volt vitatkozni, vagy érdeklődni, hogy mit is akartak ezzel mondani. A következő útelágazásnál úgy tűnt, hogy most már lefelé kanyarodunk a hegyről. Már majdnem azt mondtam, hogy akkor ennyi mára, amikor Andrej atya azt mondta, hogy most kanyarodj jobbra, még egy kicsit felfelé. Ekkor pillantottam meg az elmondhatatlan szépségű Szentlélek szkíti főtemplomának tornyát. Amikor pedig ezt megláttam, valóban új erőre kaptam, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy mihamarabb odaérjek.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: