Zarándoklatom második évtizede 7.


Épp az evangélium olvasása következett. Csak később vettem észre, hogy útitársaim jóval később jöttek be a templomba. Nem tudom, hogy én siettem-e annyira, vagy ők késtek, valamivel elfoglalták még magukat. Mint olyanok, akik már többször is jártak itt, számukra ez a hely olyan, mint nekem Pocsajev. Ahogy bejöttek a templomba, azonnal a kórushoz mentek és csatlakoztak az énekesekhez.

Elmondhatatlan az a hangulat, ami abban a pillanatban körülvett. Attól tartottam, hogy nem lesz könnyű kivárni az istentisztelet végét az éjszakai vonatozás, a napközbeni sokfelé járás után, de valahogy most minden olyan könnyű és nyugodt volt. Az olajkenethez a sor végére álltam, bár a szokás szerint előre kellett volna mennem. A hatalmas templomban ilyenkor, ősszel, nincs nagy tolongás. Minden rendezett, senki sem rohan sehová.

Miután a szertartás befejeződött, jött a két atya, és közölték, hogy a szerzetesek ebédlőjébe vagyunk hivatalosak vacsorára. Tágas, ünnepélyes terem, ahol bár hétköznap volt, mégis ünnepi hangulat uralkodott. Felkísértek a vendégeknek fenntartott asztalhoz, és csendben vártuk az elöljáró érkezését. Mivel két nap múlva, az Istenszülő Oltalmának ünnepe volt, a helyi szokásoknak megfelelően, a szerzetesek háromnapos böjtöt tartottak. A hagyományukhoz híven, még így is gazdagnak mondható az, amit az asztalon találtunk. Noha minden böjtös volt, mégis a sokféleség miatt senki sem távozott éhesen. Ez mindenképp meglepetésnek számított, hogy a szerzetesek ebédlőjében vacsoráztunk, mert nem minden monostorban van ez így, hanem az idegenek a zarándokház ebédlőjében kapnak helyet.

Miután elmondták a hálaadó imákat, lassan indultunk kifelé, amikor egy a szerzetesek közül hozzám lépett, és mély tisztelettel megkérdezte, hogy szükségem van-e szállásra. Mit is mondhatnék? Ez sem egy általános szokás, mert az esetek többségében a zarándok érdeklődik az iránt, hogy van-e mód ott tölteni az éjszakát. Kedvesen vezettek át egy másik épületbe, ahol, mint az később kiderült, nem a mindennapi zarándokokat szállásolják el, hiszen ebben az épületben szerzetesek is laktak. Meg kellett állapítanunk, hogy nagy becsben, és különös tisztelettel fogadtak bennünket a lavrában. Miután megmutatták a szobát, mihamar pihenni tértünk, hiszen hosszú út volt mögöttünk, és napközben is nem csupán csak az utazás fáradalmai nehezültek ránk.

Attól nem kellett tartani, hogy a reggeli istentiszteletről esetleg elkésünk, hiszen mint minden monostorban, úgy itt is, van szolgálattevő testvér, aki mindenkit felébreszt. Reggel fél hatkor megszólalt a lavra nagy harangja, amely jelezte: “ideje, hogy szolgáljunk az Úrnak”. Csendes készülődés után kiosontam a szobából, és ismét a hatalmas lépcsőkön felfelé haladtam a hajnali szertartásra. Minden irányból suhantak az árnyak, csendes léptekben haladt mindenki ugyanabba az irányba, a főtemplomba. Ahogy lassan betelt a templom zarándokokkal, úgy lett egyre több a gyertyafény, mivel mindenki, aki bejött a templomba, szokás szerint gyertyát gyújtott, és vagy a számára kedves ikon elé állította, vagy, mint ahogyan én is, aki először jártam ott, bármelyikre, ahol volt szabad hely.

Mivel már megkezdődött a szertartás, nem akartam körbejárni a templomon, hogy a tőlem távol eső helyeken is gyertyát gyújtsak, ezért csak a közelieken, na meg persze, a bátyuska ikonja előtt, ahol ott is maradtam nem csak a reggeli imák végéig, de a liturgia idejére is. Angyalok énekének tűnt az egész szertartás. Rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott volt az egésznek a menete.

Közben elmerengtem azon is, hogy az istentelen korszakban, amikor ebben a hatalmas templomban filmszínház működött, mennyi borzalmat kellett eme megszentelt hajléknak elviselnie. Hála Istennek, most ismét az ima hangja száll fel-alá a hatalmas kupola alatt, az istentelen cselekedeteket ismét felváltotta az imádság. Megnyugtató érzés volt.

A liturgia végeztével, kimentem a térre, vártam az útitársaimat, akik ma is a kórusban segédkeztek. Mivel úgy tudtam, hogy a liturgia után azonnal indulunk haza, egy kissé elbágyadtam, mert szívesen maradtam volna még, ha csak aznap estig is, hogy amennyire az lehetséges, megismerkedjek a lavrával, az ott élő testvérekkel. Ezért arra, ami ezek után következett, semmiképp sem számítottam.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: