Zarándoklatom második évtizede 6.


Ilyen élményekkel gazdagodva haladtunk a késő délutáni órákban tovább. Szinte nem is volt nagyon alkalmam ráhangolódni a lavrával való találkozásra, hiszen azt a sok, lelket melengető friss élményt képtelenség ilyen gyorsan feldolgozni.

Talán a kitérő, amit Andrej atya feleségének nagymamájához tettünk, jó alkalom volt arra, hogy egy kissé rendeződjenek a gondolatok. Ukrán viszonylatokban a kis kitérő sokszor jelent több tíz kilométert is. Így volt ez most is. Azt mondták, hogy csak ide, a közeli faluba beszaladunk, és már megyünk is tovább. Úttalan utakon, jó néhány falun haladtunk át, amelyek szinte élettelennek tűntek. Végül csak megérkeztünk. Néhány kedves szó után, indultunk is vissza a főútra, mert a nap már ugyancsak vöröses, alkonyati fényét mutatta.

Ahogy gondoltam, úgy is lett. Az esti istentisztelet kezdetére semmiképp, csak nagyjából a közepére értünk a lavrába. Már sötét volt, így azon voltam, hogy mihamarabb a templomba jussak. A kinti panoráma megcsodálása másnapra maradt. Igyekezetemben hátráltatott a tény, hogy nem tudtam az esti fényekben eldönteni, hogy merre is menjek az épületrengetegben. Hiszen egy lavra, az egy kis város. Ráadásul ez, a szenthegyi a hegyoldalban, hosszant terjeszkedik, és így egyáltalán nincs könnyű dolga annak, aki először jár itt, ráadásul este.

Minden nehézség ellenére, sikerült megtalálni a főtemplomot, ahol a szolgálat zajlott. Az esti érkezésnek is megvolt a maga varázsa. A hatalmas lépcsőkön haladva felfelé, szinte a régmúltban érezhette magát az ember. Innét-onnét, a fák koronái közül világítottak a lámpák, tapintatosan mutatva az utat. A nem túl hosszú út most mégis valahogyan olyan hosszúnak tűnt. Talán a felfokozott várakozás, a „mikor érünk már oda” türelmetlensége okozott ilyen érzést. Bizonyára ez is jó volt valamire, és idő kell hozzá, hogy az élmények és hatások ilyen gyors áramlása mellett meg lehessen érteni a miérteket.

Egyszercsak ott álltam a hatalmas ajtók előtt. Meghatódva, vágyakozva, kissé bizonytalanul vetettem magamat neki az ajtó kinyitásának. Már hallani lehetett az éneket, és az előtérből óvatosan beléptem a hajóba. Nos, megérkeztem. Itt vagyok, azon a helyen, ahol még két héttel korábban hiába mondta volna valaki, hogy eljutok ide, nem hittem volna. Mégis most, ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy a sokat óhajtott, messzinek, sőt elérhetetlennek tűnő Szvjatogorsk csodálatos lavrájában vagyok! Nem is gondoltam, – mert valójában nem is akartam semmire sem gondolni -, hogy az este hátralevő részében még mennyi kedves és kellemes dologgal találom magamat szemben.

Elmélyültem a szerzetesek magasztos énekében, mert most már élőben hallottam mindazt, amit eddig csak lemezről. Milyen csodálatos is volt, felfedezni egyik-másik hang “tulajdonosát”. A feszültség, ami felhalmozódott az út során, feloldódott, kétségeim elszálltak, és miután az egyik méretes oszlop ikoncsoportjának sarkában felfedeztem Szerafim bátyuska ikonját, csendben közelebb mentem hozzá és megköszöntem, hogy ide vezetett, utazásomban védelmezett, hogy várt, (abban a pillanatban úgy éreztem), hogy hazavárt…

 

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: