Halottak szombatja


Az őszi halottak szombatjának előestéjén, szolgáljon lelkünk üdvére Kirill atya beszéde, az elhunytakért végzett ima fontosságáról.

A halottakról való imádságos megemlékezés

Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él – Lk ,20,38

Az Egyház szilárdan hisz az Üdvözítő e szavaiban. Mindig és mindenkor világosan vallja ezt a megmásíthatatlan igazságot, hogy az ember halálával az ő élete nem ér véget.

Mi az, amit látunk meghalni?

Csupán csak a testet, amely a földből vétetett, és ismét a földbe visszatér. A test elenyészik és porrá lesz, de önmagában az ember, a maga összes érzékeivel, és halhatatlan lelkével, tovább él, csupán csak átmegy ebből a világból egy másikba, a síron túliba. Láthatóan, az élők és holtak közötti kapcsolat a halállal nem szakad meg, hanem tovább létezik.

Ezeken az alapokon az Egyház mindig, kezdve az Ószövetség korszakával, és különösen az Újszövetség korában – az Apostoli korban, gyakorolta és nem szűnik meg gyakorolni a halottakról való imádságos megemlékezést. Az Egyház naponta imában emlékezik meg elhunyt gyermekeiről, és erre ösztönzi a híveket is, hogy egy szájjal és egy szívvel szálljon forró imájuk Isten trónja elé, melyben szeretteik, hozzátartóik, rokonaik boldog nyugalmát kérik.

A halottakért való imádkozásra a keresztény szeretet indít, amely Jézus Krisztusban köt bennünket össze egy testté. Az elhunyt hittestvéreink – a mi felebarátaink, akik iránt Isten olyan szeretetet parancsol irányukban, mint önmagunkkal szemben. Mert Isten nem azt mondta, hogy szeressétek felebarátaitokat addig, amíg azok a földön élnek. A helyzet az, hogy az Úr nem határolja be a felebarát iránti szeretetet a földi lét határaival, de kiterjeszti azt a síron túli örök világra.

Nos, mi mással, ha nem megemlékezéssel, mi mással, ha nem imával tudjuk bizonyítani szeretetünket azok iránt, akik már átmentek a síron túli életbe? Mindegyikünk számára kívánatos, hogy az ez életből való távozásunk után hozzátartozóink ne feledkezzenek meg rólunk, de imádkozzanak értünk. Hogy ez megvalósuljon, szükséges, hogy mi is megemlékezzünk az elhunytakról.

Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. – Mt 7,2. – mondja az Üdvözítő.

Éppen ezért, aki megemlékezik a halottakról, arról az Isten is megemlékezik, és meg fognak róla emlékezni az emberek is, miután eltávozik ebből a világból. Nagy vigasz és hatalmas kitüntetés ez annak, aki segíti felebarátját az evilági szerencsétlenségében, viszont sokkal nagyobb kitüntetés és nagyobb vigasz vár arra, aki imáival segíti elhunyt felebarátját, hogy elnyerje bűnei bocsánatát, és hogy a sötét alvilágból a boldogok fényes lakóhelyére jusson.

Szükségesek-e a mi imáink az elhunytakért?

Igen, szükségesek azért, mert jótéteményként szolgálnak számukra. A helyzet az, hogy a halál után két öröklét létezik: vagy az igazak örök boldogsága, vagy a bűnösök örök szenvedése. Tudva levő az is, hogy nincs olyan földön élő ember, aki ne vétkezne. Így tehát minden bizonnyal igaz, hogy bűnben születtünk, bűnben élünk, és bűnben fejezzük be földi létünket.

De vajon, minden bűnös állhatatos és őszinte bűnbánatot tart halála előtt?

Hiszen előfordul, hogy a halál olyan állapotban éri az embert, amikor súlyos betegségben szenved, amikor eszméletét veszíti, és lelki ereje teljességgel elgyöngül. Világos, hogy ilyen állapotban az ember képtelen visszaemlékezni kihágásaira, – és bűnben hal meg. Gyakran éri az embert a hirtelen halál is. Abban az esetben semmiféle lehetősége sincs bűnbánatot tartani, szintén bűnben hal meg. Nincs semmilyen eszköze ahhoz, amivel segíteni tudna magán. Saját helyzetén az ember csak addig tud változtatni, amíg él, és jót cselekszik, valamint imádkozik az Úrhoz az üdvösségéért.

Lám, ezekben az esetekben az elhunytakért való imádkozás, teljességgel nélkülözhetetlen, és hatalmas jótétemény tudható be neki. Sokan a szeretteink közül már rég nincsenek a földön, de mégis, a szerető szív nem tudja őket elfelejteni, vágyakozik utánuk, sőt még az is lehet, hogy jobban, mint életükben. Hasonlóképp tekintenek az elhunytak is felénk, amikor szeretettől lángolnak azok iránt, akik itt a földön, különösképp közel álltak szívükhöz. Aki a halottak közül Isten előtt megigazult, abban az esetben viszont szeretettel válaszol a mi szeretetünkre, mégpedig úgy, hogy mennyei segítséget küld számunkra. Annak pedig, aki még nem jutott el Isten előtt a megigazulásra, a síron túli létének megkönnyítése érdekében  nagyon sokat segíthet az érte mondott imádságunk.

Mert eljön az idő, amikor találkozunk velük. Micsoda öröm lesz hallani a hála szavait az értük mondott imádságért! Azt mondják majd: Lám, megemlékeztél rólam, nem feledkeztél el rólam szükségem idején. Köszönöm neked!

És viszont: milyen keserves lesz hallgatni a szemrehányásokat annak, aki nem imádkozott az elhunytakért! – Lám, elfeledkeztél rólam, nem imádkoztál értem, nem segítettél a szükség idején, szemrehányást teszek neked ezért.

A halottakért végzett imádság olyan, mint a mentőöv, amelyet az ember a vad folyóban fuldoklónak dob. Ha valamilyen formában feltárulna előttünk az öröklét kapuja, és megláthatnánk az emberek milliárdjait, hogyan igyekeznek a csendes kikötő felé, – van-e olyan  szív, amely nem indulna meg és nem törne össze annak láttán, ahogy testvérei, rokonai, szerettei, szavak nélkül kiáltanak a mi imádságos segítségünkért?

Архимандрит Кирилл (Павлов)

Ford.: -Sf-

Explore posts in the same categories: Prédikációk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: