Hány diót találtál, testvér?


Amikor az Isten ujja megérinti az ember lelkét, akkor bonyolult és hosszas folyamaton halad át, amíg eljut arra a pontra, hogy valamit is megsejt mindabból, amit Isten tudtára kíván adni. Mindez azért van így, hogy az ember teste, lelke, elméje, akarata ráhangolódjon azokra a magasztos dolgokra, amelyre meghívta őt az Isten.

Hosszú, esetlen találgatások, keresgélések, be nem fejezett félmondatok időszaka következik és bár még egyik kérdést meg sem válaszolta az ember, már száz másik igyekszik teret hódítani magának. Kivétel nélkül, minden embert hív az Isten, és nem másra, mint az életszentségre. Mindezt az ember sokféle formában élheti meg. Van, akit családban való életszentségre hív, van, akit mások tanítására, van pedig olyan, akit a lelki aréna színterére, a monasztikus életformára hív.

Így történt ez egy testvérrel is, akinek lelke semmi másban nem találta nyugalmát, mivel elméjét csakis ilyen gondolatok gyötörték. Elhatározta hát, hogy meg is tesz mindent annak érdekében, hogy elérje azt a célt, amelyet Isten ujjának érintése mutatott neki. A világ és annak gonoszsága azonban ilyenkor sok akadályt gördít a kereső útjába, megpróbálva ezzel eltántorítani a keresőt, vagy legalább elodázni az elhatározás megvalósítását.

Sok mindent megtett a testvér annak érdekében, hogy egyre tisztábban lássa a célt. Arra a megállapításra jutott, hogy életét teljesen Istennek kell szentelnie. Annak keresése során, hogy hol is van az a hely, ahol ezt megteheti, lehetőségeihez képest, próbálkozott több mindennel. Mint ahogyan az lenni szokott, sokféle jó és rossz tanáccsal is elhalmozták, sokféle útbaigazítást kapott, ami nem igazán tette számára világossá azt, hogy pontosan hol is a helye.

Amikor a felhalmozott elméleti tudás valamiféle irányt adott számára, elhatározta, hogy megteszi a következő lépést, és a böjtölők közösségébe megy, hogy végérvényes döntésre juthasson. Már útitársakat is szerzett, akikkel, nagy buzgalommal tervezték a számára rendkívül fontos és döntő utazást.

Mielőtt azonban elindult volna, a még világosabban való látás érdekében elhatározta, hogy lelki tanácsokért fordul útravalóul az egyik bátyuskához. Elment hát a szkítibe, hogy meghallgassa a bátyuska tanácsait. A néhány nap ottléte alatt sok mindenről beszélgettek. Van a szkítinek egy csodálatos helye, ahol a mélységes csendben, mindig nagy lelki dolgok szoktak történni. A szenzációéhes világ kíváncsi szeme elől azonban, Isten különös gondoskodása folytán, rejtve maradt ez a hely, és a be nem avatott semmit sem lát és nem is érez.

Egyik nap a bátyuska elhívta a testvért, hogy menjenek együtt erre a helyre, hogy ott beszélgessenek. Így történt. Sok mindenről beszélgettek, és a testvér épp arról áradozott, hogy milyen nagyszerű, hogy elmehet nagyszerű emberek társaságában arra a helyre, ahol úgy érzi, megkaphatja a végleges választ, megtalálhatja lelke nyugalmát.

A beszélgetés közben a bátyuska diót szedegetett a földről, és a testvért is erre kérte, hogy a levelek között a földön keresse és szedje össze a lehullott diót. Az szót fogadva, hozzá is látott. Eközben a beszélgetés szálai tovább fonódtak, és a testvér örült, hogy sok mindenről beszélhet. Amikor úgy látszott, hogy már nincs több, a bátyuska megkérdezte a testvértől:

– Hány diót találtál, testvér?

Az pedig, értetlenül nézett, és hogy el ne felejtse mondandóját, amit ebben a pillanatban mindenképp a bátyuska tudomására akart hozni, hirtelen csak annyit mondott:

– Egyet sem,… illetve, amit találtam, az nem volt jó…

És már beszélt is tovább, és a lendülettől nem vette észre, hogy a feltett kérdés nem a figyelem elterelésére, vagy a beszéd megszakítására szolgált, hanem az adott helyzetben jelentőséggel bírt.

A bátyuska szó nélkül hagyta a dolgot, és figyelmesen hallgatta a testvér további mondanivalóját.

Így telt el a néhány nap, amikor is a bátyuska tanácsaival ellátva a testvért, elbocsátotta őt, hogy menjen, készüljön  a nagy útra.  Rövid idő elteltével, kissé megszeppenve közölte a testvér a bátyuskával, hogy egyedül maradt, a mindent eldöntő út tekintetében, mivel senki sem akar már vele menni.

A bátyuska mosolyogva csak annyit gondolt magában: figyeltél volna jobban, amikor azt kérdeztem:

– Hány diót találtál, testvér?

Ha keserü, és fájdalmas is a felismerés, de egyedül kell megtennünk az út azon szakaszát, amely, ha jó irányban haladunk, az üdvösség kapujához vezet el bennünket.

A bátyuska az óta is, minden nap elmegy, hogy összeszedje az épp aznap lehullott diót…

– egy szkíti paterikonjából –

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: