Akit az imádság fűt


Hét éves voltam akkor. Egyik alkalommal a Monasztirka folyó hídján haladtam nagymamámmal a Névai Szent Sándor Lavrába, Szentpéterváron. Mindez télen, januárban történt, napfényes, de nagyon fagyos időben. Nézek, és azt látom, hogy egy szokatlan alak jön felénk: egy öreg, kék reverendában, fedetlen fővel, ősz szakálla volt. Kezében fekete bot, amely ékes koronába végződött. Ami azonban engem ezeknél jobban elámított, az az volt, hogy az öreg a kegyetlen fagyban a havon, mezítláb ment – ennek ellenére nem voltak pirosak vagy elfagyva a lábai, de rózsaszín volt, valójában úgy haladt, mint egy puha szőnyegen.

Az ámulattól szinte lemerevedtem, mert amikor az öreg meglátta nagymamámat, felénk vette lépteit: “Köszöntöm, igen tisztelt Elizaveta Alexejevna. Ilyen fagyban az ereklyéhez megy érintkezni? Helyesen cselekszik. Az Úrtól semmi sem választhat el bennünket, sem hőség, sem fagy. Ez a fiúcska önnel, bizonyára az unoka, ugye? Őt is elhozta magával. Nagyon helyes, nagyon helyes. Az Úr legyen magukkal”. És a magasztos öreg eltávolodott tőlünk.

– Ki ez, nagymama? Kérdeztem tőle.

-Ő Vaszilij, a sztarec, kedvesem. Lelki ember. Mindenhol szívesen fogadják. Még az államfőhöz is bejár. Azt a koronás botot is tőle kapta.

– Hogy létezik az, hogy mezítláb jár? Vastag zsákból van a csizmám és mégis zsibognak a lábaim, sapkám is van, rajta pedig még kesztyű sincs, és fedetlen fővel. Hogy lehetséges ez?

– Őt az imádság melegíti. Künn, a távoli Északon, régen a tiszteletreméltók barlangokban laktak, mások pedig hatalmas fák odvaiban húzódtak meg. És milyen nagy fagyok idején, a mostani semmi ahhoz képest. De fűtötte őket az imádság.

– Miféle az az imádság, magymama?

– Ezt úgy nevezik, hogy Jézus-ima: “Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. A szerzetes ezt köteles mondani, de a világinak sem árt, ha mondja.  Lám, aki megerősödik az ima által, és szüntelenül mondja, azt fel is melegíti. Sem hőség, sem fagy nem számít neki. De hasonlóképp éhséget és szomjúságot is csak ritkán érez. Egyébként most, hogy megfogyatkozott a hit, még a monostorokban is vagy elfelejtik, vagy ímmel-ámmal mormolják, és ezért  a mostani szerzetesek közül soknak nincs olyan erős hite, amely hegyeket mozgatna, vagy betegséget gyógyítana. Ha pedig, Vaszilij sztarec, a huszonhárom fokos fagyban mezítláb jár, az azt jelenti, hogy birtokolja úgy a hitet, mint az imádságot.

– Csak a szerzetesek foglalkoznak ilyen imádságal? – kérdeztem.

– Nem, nem csupán ők. Lám, Kronstadti János atya is nagy imádkozó, csodákra képes és embereket gyógyít. És vannak a világban is ilyen emberek. Végül is, te még kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd, de majd később érteni fogod. Anyád nagyapjának a nővére egy kolostor elöljárója volt, és még hozzá óhitű. Az egyik földije pedig pétervári metropolita, Palladiusz volt. Most pedig Antonyij a metropolita. Nagyon jó ember. Valamikor professzor volt. Meghalt a felesége és a gyerekei is, majd szerzetes lett – és lám most pedig már rég metropolita. Én még Izidor metropolitára is emlékszem. Jóval túl volt a kilencvenen, amikor meghalt, de mindvégig hivatalában maradt. Aki szerényen és böjtben él, az sokáig él és jó véget ér. Lám te, kis falánk, te szeretsz jókat enni, ez pedig nem jó. Semmihez sem szabad szenvedélyesen kötődni, mert úgyis minden elmúlik.

– Az mit jelent, hogy elmúlik? – kérdeztem. Tudom, hogy a tél és a nyár elmúlik, de mi még?

– Na igen, volt nagyapád, Avraamij Pavlovics, és most nincs. Már a múlté.

Hasonló beszélgetések mindig meglepetésekkel hatottak rám, de mégis úgy döntöttem, hogy nem faggatom tovább nagymamát. Bementünk a Szentháromság templomba, ahol meleg és világos volt. Nagymamám vett két szál gyertyát, majd elindultunk, hogy Isten szentjének, a nagyfejedelem, Névai Szent Sándor koporsója mellett meggyújtsuk. Kifelé jövet, egy szerzetespappal találkoztunk:

– Az unokájával együtt jött el, Elizaveta Alexejevna? Ilyen fagyban? Dicséretes.

– Mi pedig Vaszilij sztareccel találkoztunk – szóltam közbe. Mezítláb és fedetlen fővel jár, és nem fázik. Hogy van ez?

– Kíváncsiskodsz? – mosolyodott el a szerzetes. A Jézus-ima őt, mint egy vastag bunda veszi körül. Ezért úgy jár a havon, mint valami puha szőnyegen. Erről még az újonnan megdicsőült Szárovi szent, a tiszteletreméltó Szerafim tanított. Ahogyan te is imádkozz. Tanuld meg ezt az imát, és ismételgesd – és majd magad is látni fogod. Ehhez viszont te még most fiatal vagy. De majd a maga idejében láss hozzá, vagy majd elfordulsz mindettől és a hitet is elhagyod úgy, mint a mi diákjaink. De a hit nélkül, testvérem, nem boldogulsz.

– A kis unokám, – jegyezte meg nagymamám, – nagyon vallásos. A szobájában egy teljes ikon-fal van. Gyertyát és mécseseket gyújt meg az ikonok előtt és imádkozik. Látni, hogy Anfisza igumenára hasonlít.

– Vallásosnak vallásosak, de amire felnőnek, istentelenekké lesznek. És te, Serjozska, ne hagyd el az imádságot. Óhajod szerint imádkozz, és imádkozz. Nehéz idők közelegnek. A monostor falain kívül forradalom volt, noha elcsendesedett, de csak egy időre. Igen, a tiszteletreméltó Szerafim is nehéz időkről beszélt. Csakis az imádság és a szenvedések által tarthatjuk meg magunkat. Ön, Elizaveta Alexejevna, és én, ezeket a szörnyűségeket már nem érjük el, de neki, az unokának, még át kell ezeket élni. És akkor majd, az ima lesz az, ami segít.

Hazamentünk, és minduntalan a hallottakról gondolkodtam. Mélyen bevésődött lelkembe.

С.Н.Большаков, ford. -Sf-

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: