A Kínszenvedés hete


Nehéz napoknak nézünk elébe ma. Ezekben a napokban Krisztus Kínszenvedére emlékezünk. Gyakran és hosszú időre gyülekezünk össze a templomban, hogy imádkozzunk. Sokan teszik fel a kérdést: Van-e értelme, amikor a test oly fáradt, amikor a gondolatok elkalandoznak, amikor a belső összeszedetség híján nincs az emberben részvét a bekövetkezendők iránt..?

Ilyenkor gondoljunk arra, hogy mi volt Krisztus Kínszenvedéseinek napjaiban: milyen nagy volt a tömeg, mely jó és elvetemült emberekből tevődött össze. Azok, akik közel álltak Krisztushoz, – menyire háborgott a szívük, utolsó testi és lelki erejüket megfeszítették e néhány rettenetes nap alatt. És bizonyára emberek százai szerették volna kívül tudni magukat a hét történésein, szabadnak lenni mindattól, ami történt: a harag, a félelem és a rémülettől egyaránt.
De az élet nem adott rá lehetőséget elmenni sehová. Az Úr szenvdéseitől nem mehetett el sehová a Legtisztább Istenszülő Szűz, sehová sem rejtőzhettek el a remület elől Krisztus tanítványai. Bár jóllehet, azokban a percekben, amikor a félelem uralkodott, szerettek volna eltűnni a nép haragjától. Sehová se mehettek, megfeledkezve a történő dolgokról Nikodémus, Arimateai József, Krisztus titkos tanítványai, a Hozzá hű kenetvivő asszonyok… nem volt hová menekülniük, mert a rémület lakozott szívükben, azért, mert mind kívülről, mind belülről a rémület kerítette őket hatalmába. És nem menekülhettek el mindezektől azért sem, mert ott voltak azok, akik gyűlölettel, gonoszul követelték Krisztus megöletését.

Lám, ha ezekre gondolsz, – mégsem találod helyed a templomban ezekben a szenvedéssel teli napokban? Nekik is kavarogtak gondolataik, az ő szívük is elhidegült, erejük is megfogyatkozott, ők is ezzel együtt léteztek. És mindaz, ami a napokban fog majd történni, ez nem egy valaha megtörtént eseményekre való holt emlékezés. Ez valóság, mely napjaink központjában áll, mert ezen épül fel a világ és a mi életünk.

Ezért veszünk részt ezeken a szertartásokon, hogy kellőképp átéljünk és érezzünk mindent úgy, ahogy azt azok elénk tárják. Nem kell arra törekednünk, hogy magunkból valamiféle érzelmeket préseljünk ki, mert maga a valóság – mivelhogy ez valóság és nem valamiféle megemlékezés – testben és lélekben megtör bennünket. És akkor, amikor nem magunkkal vagyunk elfoglalva, de Krisztusra gondolunk, arra, hogy mi történik ezekben a napokban, elérkezünk ahhoz a nagyszombathoz, amikor Krisztus a sírban nyugodott, – és bennünket is nyugalom áraszt majd el. Amikor pedig majd az éjszakában a Feltámadás hírét halljuk, akkor mi is mintegy életre kelünk a történtek rettenetéből, Krisztusnak eme rettenetes halálától, melynek mi is, amennyire ez lehetséges, részesei voltunk a kínszenvedés napjaiban. Ámin.

– Antonij metropopita –

Explore posts in the same categories: Böjt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: