A főhajtásról


Úgy a magán ima során, mint a közös szertartásokon a templomban, a kereszt jelével illetjük magunkat, miután meghajtjuk fejünket. Tesszük ezt alázatunk és áhítatunk jeléül, annak a magasságos Létező irányában, Akihez imádkozunk. Magától értetődő, hogy fejünk meghajtása és felemelése, miután kereszttel jelöltük magunkat az imádság közben, nem lehet elkapkodott sem pedig nevetséges gesztus, hanem méltóságteljes. Bűneink feletti mélységes töredelmünkben, különlegesen a Nagyböjt idején, meghajlásaink és leborulásaink, valóban nagynak kell, hogy legyenek, mint ahogyan az valósággal meg is történik, amikor földig hajlunk.

Továbbá fejünket hajtjuk nem csupán akkor, amikor kereszttel jelöljük magunkat az imádság idején, az istentisztelet egyes eseményei során, az olvasmányok és fennhangok idején. Így teszünk akkor is, amikor a pap, vagy a diakónus tömjénezi a templomot és a népet, mert ekkor testvéri főhajtással illeti a tömjénező pap, vagy a diakónus a templomban álló népet, ezért erkölcsi kötelességünk az ő meghajlására meghajlással válaszolni. Ugyan így teszünk akkor is, amikor a szolgálattevő pap, vagy püspök, kereszt jelének kíséretében áldja meg a népet a „Békesség mindnyájatoknak!”, szavak kíséretében. A pap, vagy a püspök ugyanúgy meghajlással a nép felé fejezi be az áldás szavait, valamint az istentisztelet befejeztével is, az úgynevezett elbocsátó végén, arccal a nép felé fordulva kereszt jelének kíséretében ad áldást, és meghajol feléjük. Ekkor nekünk is illik ezt viszonozni hálaadásunk jeléül a szolgálattevő pap vagy püspök felé.

Ha az istentiszteleteken kívül, bárhol, más közösségben a jótevő iránt nem kifejezett hála, előítéletet von maga után, mivel a személyes, kifejező gesztus illendő, annál inkább figyelmetlenség és hanyagság, és fölöttébb helytelen, a szolgálattevő személy iránti érzéketlen magatartás, ha nem így cselekszünk.

Vannak azonban még más alkalmak is, amikor a templomi szolgálatok során a templomban álló népnek helyénvaló, hogy meghajtsa fejét, és nem csupán személyes érzések következtében, de az áhítat kifejezése jeléül. Ilyen alkalom az Evangélium olvasása, amikor méltóságteljes főhajtást gyakorolva, hallgatjuk a felolvasást, ami nem más, mint az Evangélium tanítása iránti tiszteletünk jele. Ugyanezt a magatartást tanúsítjuk, az Ajándékok, az előkészületi asztalról való átvitelekor az oltárra, a Kerub-ének egyes részeinek szüneteiben, amikor a szolgálattevők azért imádkoznak az Úrhoz, emlékezzen meg mindannyiunkról az Ő országában. Noha a nép előtt az így megjelenő Ajándékok még nincsenek megszentelve, de az átvitelt kísérő imák tartalma a népért és a nemzetért szólnak, ezért természetes gesztus, ha a templomban álló nép, hálája és áhítata jeléül meghajtja fejét. Ilyenkor keresztet is vetünk magunkra, ami viszont már kötelező jellegű akkor, amikor a liturgia végén a nép előtt megjelennek a már megszentelt Ajándékok.

A templomi szolgálatok során nem egyszer szólítják fel a szolgálattevők a templomban álló híveket arra, hogy „Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!”, vagy pedig: „Fejünket hajtsuk meg az Úrnak!”- mondja a diakónus, mire a nép, vagy a kar válaszolja: „Néked, Uram!”. A pap ez idő alatt könyörög az Úrhoz, hogy kegyesen tekintsen a Neki, az áhítat, alázatosság és az engedelmesség jeléül, fejüket meghajtó népre.

De vajon ez alatt mindenki meghajtott fővel áll a templomban?

Explore posts in the same categories: Írások

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: