Szent Olimpiáda VII.


Isten nyilvánvalóvá tette Teofil belső tisztátalanságát. Az egész keresztény világ előtt felfedte az ő kegyetlen gyűlöletét a szentség ritkaságba menő fokozatán lévő ember iránt, a lelki magasság és tisztaság összehasonlíthatatlan fokát elérő Isten kiválasztottja, az Egyetemes Egyház püspöke ellen. Az Aranyszájú János felett végzett elszámolás után, mintha megfeledkezett volna az origenistákkal vívott harcáról, amely miatt olyan szenvedélyesen vádolta a szentet. Jobb tanító híján abban az időben ő maga is mindig ehhez a tanításhoz tért vissza, hazug módon igazolva magát, mondván: „Origenész egy csodálatos virágoskert, melyben egymás mellett nő a semmirekellő gyom és a gyönyörű rózsa. Én csak az utóbbit szakítom le”.

Így érkezett el a 403-ban tartott „Tölgyfa-zsinat” , melyet a zsinatnak helyt adó palota után neveztek így. A Zsinaton a Teofilt támogató, a Konstantinápolyi Egyház legidősebb püspöke, a Heraklétoszi metropolita, Pál volt az elnök. Ez a tény a törvényesség némi ékességét adta a Zsinatnak. A „hosszú testvéreket” illető kérdés, mintha csak magától oldódott volna meg: Dioszkur a Zsinat megkezdése előtt meghalt, a másik pedig, Ammoniusz, miután megérkezett a Zsinatra, szintén meghalt. Teofil, nem lehet tudni, hogy színlelt, vagy valós, de látványos siratásba fogott, emlékezve arra, hogy az ő idejében nem volt Ammoniuszhoz fogható szerzetes, és fényes temetést rendezett számára. A többi szerzetes pedig, elveszítve vezetőjüket, alázatosan bocsánatért esdekelt, amit el is nyertek, és ezzel az incidens be volt fejezve. Ezért napirendre lett tűzve a korábban nem is tervezett kérdés, Aranyszájú Jánost illetően. János elűzetése a Konstantinápolyi katedráról, az Alexandriai Teofil kezdeményezése történt, annak ellenére, hogy a kánonok értelmében kizárólag az egyiptomi egyház dolgaival foglakozhatott volna. Azonban a világi hatalom támogatásával és űzve a hatalomvágytól, szemet hunyt saját törvénytelenségei felett. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a Zsinaton főként az Alexandria Egyház tagjai, Teofil alárendeltjei vettek részt. A Konstantinápolyi Egyházból olyanok voltak jelen a Zsinaton, akik elégedetlenek voltak Jánossal, és az ő vad ellenségei, akiket János korábban megfosztott püspöki széküktől, helytelen viselkedésük miatt. De ott voltak János személyes ellenségei is, olyanok, mint Akkakij, Antiochij, Kvirin és Szevériánusz.

A zsinat ilyen összetételét tekintve, egyértelmű, hogy képtelen volt objektív döntést hozni. Súlyos vádakat hoztak fel ellene 23 pontban, és a püspökök elítélték Aranyszájút. A bíróság ítélete durva volt – száműzzék a püspököt Konstantinápolyból. Azontúl, hogy a Zsinat az origenészi tanokhoz való ragaszkodással vádolta meg a püspököt, Teofil unszolására még a császári hatalom gyalázásával, a Zsinaton való meg nem jelenéssel is megvádolták, és még sok minden mással. Eudoxia császárnő szemében eme kétséges Zsinat ilyen határozata túl keménynek tűnt. – Semmiképp sem a főpap iránti együttérzése miatt, de sokkal inkább a nép haragjától való félelmében, amiben nem is tévedett. Miután Jánost Nikomédiába száműzték, – akinek a nép körében minden kétséget kizáróan magas volt a tekintélye, – és ezért a nép felháborodása lázadásba való kitöréssel fenyegetett, sokan azt kiabálták: „Teofilt fojtsák a Boszporuszba!”. Rendkívül nagy pánik vett erőt Eudoxián. Aranyszájú életrajzírója, Palládiusz püspök azt írja, hogy Eudoxiának hálószobájában állítólag látomásban megjelent Aranyszájú János. A boldog Teodorit arról beszél, hogy azokban a napokban Konstantinápolyt földrengés sújtotta. Teofil, attól félve, hogy a tengerbe fojtják, igyekezett gyorsan visszatérni Alexandriába, a császárné pedig sürgette Aranyszájú visszatérését. Saját maga küldött levelet egy külön megbízottal Jánoshoz, melyben azt bizonygatta, hogy ő maga személyesen nem részese száműzetésének, és hívja, hogy térjen vissza a fővárosba.

Olimpiáda ebben az időben nagyon sokat szenvedett. Minden erejével azon volt, hogy valamiképp megőrizze ezt az ingadozó egyensúlyt az Egyház és a világi hatalom között. Azonban Aranyszájú igazságszeretete és kompromisszumokra nem hajló természete, összeegyeztethetetlen volt a császárné minden határt felülmúló, mérhetetlen erkölcstelenségével. Ugyanis egy pogány elöljáró biztatására, a templom előtt egy ezüst bálványt állíttatott fel magának, és táncmulatsággal, énekléssel egybekötött, vad ünnepséget rendezett előtte. Egyes történészek úgy vélik, hogy Aranyszájú eme beszédei a női romlottságról az ő ellenségeitől származnak, melyek a császárné személyére irányultak, hogy őt könnyekre és haragra gerjesszék és a püspök eltávolítását idézzék elő. Mások pedig a „Színházak ellen” elnevezésű beszédét emlegetik, melyben Aranyszájú mintha azt mondaná: „Újra vesződik Heródiás, ismét táncol, ismét János fejét követeli”. Így, vagy úgy, de Aranyszájú ellenségei mindent megtettek, hogy kiélezzék a helyzetet közötte és a világi hatalom között, azzal a céllal, hogy kiutasítsák a püspököt a fővárosból, amit el is értek.

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: