Szent Olimpiáda VI.


A másik oldalról a IV. században az Egyetemes Egyház életét a Szentírás valós értelmezésének aktív tevékenysége jellemezte. Maga a Hitvallás, az Egyház kánonjai, önmagukban sokszor hatalmas és fájdalmas viharokat értek meg, melyek érzékenyen érintették mind az Egyházat, mind pedig a teológusokat, akik saját véleményükkel, néha teljes izoláltságban, és eltérő magyarázatot adva voltak. Ezek a jelenségek szülték aztán az eretnekségeket, melyek nem az isteni ihletettség, de az emberi ész termékei voltak, megzavarván a lélekben egyszerű emberek elméjét. Ezek aztán igazságos megfeddésre szorultak, minek következtében sok összetűzésre is sor került, melyet vagy a világi hatalom, vagy egyes egyházi személyek ambiciózusa irányított és táplált.

Azok az emberek, akik Istennek és az Egyháznak szentelték magukat – aszkéták, Istentől ihletett férfiak – az Egyház zsinatainak ítéletével találták magukat szemben, az irántuk való személyes unszimpátia miatt, vagy épp az egyes ideiglenes, befolyásos vezetők rejtett céljaik miatt, akik viszont örök időkre tisztességtelenekké váltak az igazak üldözése miatt. Abban az időben zajlottak az un. origenészi viták Origenész követői és tanítványai között, akikből nem kevés volt úgy az Alexandriai, mint a Jeruzsálemi Egyházban, és azok között, akik az ő tanításában a kétséges, sőt eretnek mivoltára mutattak rá.

Mivel sokan a szentatyák közül, ügyesen használták fel az ő munkájának eredményét, nem érintve azokat a részeket, amelyek később eretnekségként elítélt az Egyház, ezért a Keleti Egyház Origenész tisztelői, valamint az ő ellenzői is, egyaránt az egyházon belüli békére törekedtek, hogy a jövő számára előkészítsék az ő traktatusainak egyik, vagy másik kérdésben való helyes értékelését. Rómában is ehhez tartották magukat. Abban az időben Origenész munkájának nagy volt a tekintélye. Ami ebben az esetben Alexandriai Teofilt illeti, neki nem volt saját, elsődleges véleménye ebben a kérdésben. Mikor egyik, mikor a másik csoport véleményéhez tartotta magát, persze nem személyes politikai, és az is lehet, hogy haszonszerzési érdekek nélkül.

Teofil fellobbanása Konstantinápoly püspöke ellen abba rejlett, hogy védelmébe vette a fővárosba érkező szerzeteseket, akiket Alexandria püspöke elűzött a monostorból. A történelem „Hosszú testvérek” néven jegyezte fel őket, noha nem valamiféle személyes érdem miatt, aminek ezek az aszkéták és böjtölők bizonyára birtokában voltak, de mint részesei annak az eseménysorozatnak, amely Aranyszájú Szent János és a hozzá hű emberek üldöztetéséhez vezetett. A szerzeteseket az origenészi eretnekséggel vádolták, és ők, abban a meggyőződésükben, hogy igazságtalanul hoztak fel ellenük vádat, megjelentek Konstantinápolyban. János püspök, a kánoni határozatok értelmében, nem fogadhatta be őket a papság, sem pedig Krisztus szent titkainak közösségébe, mivel saját főpapjuk által ki voltak közösítve. De mivel azonban mégis részesedtek benne, János levelet irt Teofilnak, hogy mégis csak jobb lenne megegyezésre jutni eme szerzetesek bűnösségében. A világi hatalom, amely a szerzetesek pártján ált, megidézték a bíróságra Teofilt, hogy jöjjön el Alexandriából Konstantinápolyba.

Miután Teofil megérkezett a bíróságra, hamar megértette, hogy Konstantinápolyban János püspöknek erős ellenfele van a császárné személyében, akivel igyekezett jó kapcsolatot teremteni. Éppen ezért hamarosan a vádlottból vádló lett, és az, amit képtelen volt megtenni a császárné, egy szempillantás alatt elvégezte a hamis vádaskodásokban és pletykálkodásban jártas Alexandriai püspök, teljes mértékben bele ártva magát egy másik katedra dolgaiba. Nem törekszünk annak megértésére, hogy mi késztette az Alexandriai Teofilt arra, hogy hamisan vádaskodjon a Konstantinápolyi János ellen, de aligha volt eme cselekedete az Egyház tisztaságát megőrizni kívánó törekvése, vagy a Szentírás helyes értelmezésére, vagy még inkább a szeretetre és a békeszeretetre való törekvés. „Szenvedélyes és elfogult” – így jellemezte az utókor Alexandriai Teofil személyiségét, aki sok hasznos dolgot tett az Alexandriai Egyházban életében, valamint az Egyház egészében is, az eretnekségekkel szembeni harcban, de mindörökre beszennyezte magát az igazságos iránti gyűlöletével. „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgasson, ha szeretet nincs bennem, mint sem érek”. – 1Kor 13,1-2.

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: