Szent Olimpiáda V.


Nehéz lenne leírni Aranyszájú Jánosnak összes tevékenységét: korházakat, zarándokházakat épített, segített az üldözötteken és szükségben szenvedőkön, védelmezte a kiszolgáltatott özvegyeket, sokszor került nézeteltérésbe magával a császárral, fáradozásai a teológia terén az Egyház kútfőjévé váltak, valamint prédikációi révén már Antióchiában Aranyszájúnak nevezték. A püspök élő beszédei mindig a közösség hiányosságainak megfeddésére irányultak. Mélyen átérezte nyája fájdalmát. Célja és óhaja volt, hogy nyáját a lelki tökéletesség és az üdvösség útjára irányítsa. Az Isten igazságban való szolgálatának útjára, hogy megóvja népét a bűnbánatot mellőző bűnösök befolyásától.

Azonban a fővárosban uralkodó bonyolult oppozíció, melynek élén a nem éppen jótéteményeiben tündöklő Eudoxia császárné állt, aki a szenvedélyt, uralmat és a zsákmányszerzést mindennél jobban szerette, nem szándékozott megváltoztatni életmódját. Könnyelműen vetette bele magát mindenféle szórakozásba, és a környezetében élő, a még nála is sokkal feslettebb életet élő emberek biztatására, Eudoxia elhatározta, hogy egyszerűen megszabadul az örökké feddő püspöktől. Mind ő maga, és az őt körülvevők, gyűlölték főpásztorukat, valamint vele együtt az ő hűséges tanítványát és segítőjét Olimpiádát. Aki viszont az ő sajátos béketűrésével, mindenben egyszerűségével, akitől távol állt minden szórakozottság és szétszórtság, eltelve a jótéteményekkel, élő szemrehányása volt lelkiismeretük számára. Gyűlölték őt egyszerű életmódjáért, mert erkölcstelen életmódjuk miatt, önkéntelenül is szégyenérzetük támadt előtte.

Ahhoz, hogy elbánjanak a főpappal, nem volt kellő indokuk. Túlságosan is nyilvánvaló volt az egyik oldalon a tisztesség, a másikon pedig a romlottság, szenvedélyvágy, a lélektelen bűz. Azonban az alkalom adta magát, amikor színre lépett Teofil, Alexandriai püspök, aki szintén gyűlölte Aranyszájút. Teofil többször is megfordult Konstantinápolyban, és élvezte Olimpiáda bőkezű adományait. A maga idejében, az akkor éppen megüresedett konstantinápolyi katedrára, egyik védencét szerette volna juttatni, az Alexandriai Egyház papját, a tisztes Izidort, annak reményében, hogy általa majd befolyást gyakorolhat a császári udvarra. Azonban az ő tervei nem valósultak meg, és így részt kellett vennie Aranyszájú János püspöké való szentelésén. Elképzelhető, hogy már ekkor megfogant benne az Aranyszájúval szembeni szeretetlenség.

A Konstantinápolyi és az Alexandriai Egyházak közötti kapcsolat már Nagy Teodóz császár idejében is feszült volt. Ugyanis, abban az időben, Timóteus, Alexandriai püspök, mindenáron el akarta érni, hogy egyik saját püspöke – Maximusz kerüljön a Konstantinápolyi katedrára, amit a többi püspök méltatlanak és elfogadhatatlannak tartott. Az első Konstantinápolyi Zsinaton, (II. Egyetemes Zsinat), 381-ben, a fővárosi katedrára a dicséretes Nazianzi Teológus Gergely került, és Maximusz felszentelését a Zsinat semmissé nyilvánította. Természetesen, az Alexandriai püspök azon szándéka, hogy ilyen formán bele avatkozzon a főváros katedrájának dolgaiba, komoly nyugtalanságot váltott ki a császárban, mivel ő a Konstantinápolyi katedrát önállónak, az Alexandriainak nem alárendeltnek tekintette. A 381-es Zsinat a következő szabályzatot erősítette meg: „Azon püspökök, amelyek az egyházmegye határán kívül élnek, ne avatkozzanak bele az adott egyházmegye dolgaiba. A szabályoknak megfelelően, az Alexandriai püspök csak Egyiptomban kormányozhat. Kelet püspökei kizárólagosan csakis Kelet dolgaival foglalkozzanak, az Antióchiai Egyház előnyeinek megőrzésével, melyeket a Nikeai kánonok biztosítanak számára. Ázsia egyházának püspökei is csupán Ázsiában kormányozzanak, valamint ugyanúgy a többiek is. Meghívás nélkül egyetlen püspök sem lépheti át egyházmegyéje határát azzal a céllal, hogy azon kívül bárkit felszenteljen, vagy más egyházi tevékenységet folytasson”. Ezen törvény értelmében az egyes egyházmegyék alapjában önállóak lettek.

A Zsinat egy másik kánont is kidolgozott, amely a főváros egyházának jogait védelmezte a külső beavatkozásokkal szemben, annál is inkább, mivel Konstantinápoly világi vonatkozásban is független volt minden területi-adminisztrációs struktúrától. „Konstantinápoly püspöke tisztességbeli elsőbbséget élvez Róma püspöke után, annak tekintetében, hogy ez a város – második Róma”. Azonban a tisztességbeli elsőbbség még nem biztosított a főváros elöljárói számára semmiféle formális hatalombeli elsőbbséget. A gyakorlatban nem hogy csak nem tartották be, de az Alexandriai elöljárók továbbra is beleavatkoztak a Konstantinápolyi Egyház ügyeibe, ami hathatósan megmutatkozott az elkövetkezendő eseményekben. Abban az időben még nem volt pontosan kidolgozva az egyes katedrák és azok hierarchiájának kánoni szabályzata, valamint sok felmerülő alárendeltségek nem voltak megerősítve a törvényesség által.

Explore posts in the same categories: Szentek élete

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: