Vakmerő reménység


„Jaj azoknak, akik az Úr napja után vágyakoznak! Mi lesz számotokra az Úr napja?” (Ámosz 5,18).

Az Ószövetségben általánosságban a remény Jáhve áldását, védelmét és ígéretének beteljesülését jelentette. Vagyis a szövetséghez kötődő ígéretek beteljesülését, mit oly nagy bizalommal vártak. A ígéret földjének elfoglalása után annyira felfokozódott a várakozás az Úr napjának elérkezésére, oly nagy bizonyossággal voltak Isten oltalma iránt, hogy már bizodalmukkal veszélyeztették Izráel exisztenciáját. Úgy várták ezt a napot, mely ha elérkezik, akkor megszabadulnak minden bajtól és az örök jólét kezdetét fogja jelenteni számukra.

A próféták szüntelenül harcoltak a nép ezen vakmerő bizodalma ellen, mert Izráel megérdemelte a büntetést bűnei miatt. És mint ezt tudjuk, be is következett.

Ezt a fajta gondolkodást és természetet az Újszövetség emberénél is megtaláljuk. Sok ember hiszi azt, hogy elég csupán, sokszor vakon és vakmerően Isten segítségére és oltalmára hagyatkozni. Vizont ahogy mindez nem volt szerencsés gondolkodás a régieknél, ugyanúgy sikertelen a mostaniaknál, akik megkaptuk Krisztus ígéretét. Nem azért, mert úgy őket, vagy bennünket becsapott volna Isten. Hanem azért, mert ahhoz, hogy Isten ígérete valóra váljon életünkben, részünkről hatékony, élő együttműködésre van szükség Istennel üdvösségünk dolgaiban.

Amikor kudarcok érnek, panaszkodunk, kérdezzük Istent, hogy miért nem siet segítségünkre, vagy még ennél is merészebben: miért nem teljesíti kívánságunkat. Amikor pedig Isten nem felel kérdéseinkre, reményvesztettek leszünk, és a kétségeskedés költözik lelkünkbe, mely hitetlenséggé növi ki magát. Mert a hitetlenség bűne éppen a hiányzó remény.

A reménytelenség épp azokban a bűnökben nyilvánul meg leginkább, melyeket hanyagsából követünk le. Az Ószövetség emberéhez hasonlóan mi is bele esünk ebbe a bűnbe, amikor azt hiszzük, hogy elég csupán kereszténynek vallani magunkat, és akkor semmi rosz nem történhet velünk. Aranyszájú Szent János is arra tanít bennünket, hogy nem annyira bűneink visznek bennünket a romlásba, mint a reménytelenség, mely a bűn gyökere.

A reményét vesztett ember olyan messzire elmegy reménytelenségében, hogy az modja: semmi más nem történik, mint aminek történnie kell, és ezért bezárja magát egy olyan világba, mely nem is létezik.

Kergessük messze lelkünkből a hanyagságot és a hamis helyet költöztessünk bele olyan egészséges reményt, mely a megigért helyre vezet bennünket: a szentek közösségébe.

Explore posts in the same categories: Prédikációk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: