Egy zarándoklat emlékei


1. Az idén októberben nagyon szép idő volt. Mindez a tény nagyon sokat emelt zarándoklásom nagyszerűségén. Elsején megünnepeltük az Istenszülő oltalmának ünnepét a helyi szokások szerint, majd összeszedve batyuimat elindultam. Mondhatom, hogy nem kis izgalommal lelkemben, mivel egy eddig ismeretlen úton indultam, melynek csak egy nagyon kis részét ismertem… Hajnali ötkor már át is léptem a határt. Mire megvirradt, épp elértem azon vidékre, amit már kevésbé, sőt egyáltalán nem ismertem. Noha többször sikerült már átkelnem a Kárpátokon és gyönyörködnöm a természet szépségében, de ezt a részét még sohasem láttam, mivel mindig a kijevi úton mentünk, most viszont Huszt irányában, mindenütt közel a Magyar és Román határhoz. Nagyon sokszor lett volna kedvem megállni, gyönyörködni az őszi színekben, elbeszélgetni a hegyekből éppen lejövő, vagy oda felmenni készülő emberekkel, de igyekeznem kellett, hogy még világosan elérjem a várost, ahol a vendéglátóim laktak. Ez pedig hétszáz kilométerrel odébb volt… Azért sikerült néhány rövid kis megállót beiktatni, itt-ott egy stoppost felvenni, akikkel a beszélgetés külön élmény volt. Egyik városban felvettem egy katonát, aki épp egy messzi kis faluba igyekezett haza. Látva a Kárpátok magaslataim elhelyezkedő messzi kis faházakat, megkérdeztem, hogy vajon hogyan is élnek, közlekednek ott az emberek, ahol nincs villany, nincs gáz és főleg télen, amikor nagy a hó. Ekkor megmutatta nekem az ő házukat, amely talán a legmagasabb helyen volt. Örömmel, mosolyogva mondta el, hogy milyen egyetértésben, szeretetben él ott fent a családjával. Nem tudtam első pillanatban, hogy mennyire lehet ez igaz, viszont ahogy beszélt, annyira meggyőzően, tisztán csengett a hangja, az örömtől ragyogott a szeme, hogy nem tudtam nem elhinni azt, amit mond. Miután kiszállt a kocsiból, elgondolkodtam azon, hogy mi, itt lenn, a technika vívmányaival felvértezve,…. de marakodásban, szeretetlenségben,….hm…nem mondom tovább, azt hiszem érted, kedves olvasó, hogy miről van szó. ….és mentem tovább, lassan begyűjtve a kilométerek százait, közeledtem első állomáshelyemhez…

2. Sok szép élménnyel gazdagodva közeledtem a városhoz, ahol már várt Alexij atya, ki úgymond irányította zarándoklatom napjait, megszervezte, hogy mikor hova menjünk, hogy a lehetőségekhez mérten, minél többet láthassak… A sok izgalom, de a sok szép élmény után áthaladva egy erdőn, egyszer csak megpillantottam a feliratot: Novodnesztrovszk – mely a célállomást jelezte. Megörültem, de egyben izgultam is, hiszen bármennyire is hosszú ideje ismertük egymást vendéglátóimmal, személyesen még eddig nem találkoztunk. Végül is megérkeztem. Megható volt a fogadás, és kezdeti izgalom hamar elmúlt. Mindjárt észrevettem, hogy jó emberek közé jöttem, ami később be is igazolódott. Megegyeztünk, hogy majd vacsora után megbeszéljük a további programot. Nem titkoltam, hogy a sok látnivaló közül legjobban az Orosz kereszténység bölcsőjét szerettem volna, Kijevet, de még az elején ez egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül. Másnap aztán elmentünk egy nem éppen közel levő monostorba, ahová, mint minden más helyre, ahogy azt később megtapasztaltam, elég nehezen tudtunk csak eljutni kocsival. De mindenért kárpótolt a látvány, a környezet, az emberek… Első ilyen állomásunk a Szent-Miklós monostor volt Hutor-Halica község mellett. Festői hely. Magasan a folyó felett a szikla gyomrában vannak a cellák és a templom is. Az egész monostor elrendezése, a szerzetesek, testvérek, és minden, ami ehhez a helyhez tartozik, végtelenül megnyugtatja az ember lelkét a mindennapi rohanástól. Ambróz atya, az igumen elmesélte, hogy itt már nagyon korán volt monostor, de mint sok más helyen, ezt is elpusztították. A monostor alapításáról a következőket jegyezték fel: Halásztak az emberek a Dneszter folyón, és amikor felnéztek a hegyre, úgy látták, hogy egy hatalmas megterített asztalnál maga az Üdvözítő az apostolokkal vacsorázik. Jelentették a helyi püspöknek, aki hosszas vizsgálódás után meggyőződött róla, hogy a halászok igazat mondanak. Áldását adta a monostor alapítására. Miután mindent megmutattak a szerzetesek, megvendégeltek a teraszon és egyben meghívtak, hogy vegyünk részt egy éjszakai liturgián, melynek elmondásuk szerint különös hangulata van ezen a helyen. Sajnos, nem került rá sok, amit így utólag is nagy sajnálok, mert utunk máshova vezetett…

3. Annyit tudtam, hogy másnap, csütörtökön, vendéglátóm parókiájára megyünk szolgálatra, melyet képekről már korábbról ismertem, ezért gondoltam azt, hogy semmi különös dolog nem történhet, ami meglepetést okozhatna. Persze hittem ezt addig, míg oda nem értünk… Naddnesztaranszkoje. A falu valóban nagy, mintegy ezer udvart számlál. Viszont a látvány, az nagyon vegyes hangulatot vált ki az először oda érkezőből. Mindenhol az elmúlás, lepusztultság nyomait látni. Szinte olyan az egész, mintha egy letűnt korba mentünk volna vissza. Alexij atya látta a döbbenetet rajtam, de csak mosolygott… Hosszú zötykölődés után megérkeztünk a templom elé. Miután összegyűltek az emberek az istentiszteletre és el is kezdődött az, akkor viszont az előző tapasztalataim során kialakult véleményem miatt saját magam előtt szégyenkeztem. Az alázat, az egyszerűség, az egyszerű ember Istenéhez intézett könyörgései…. A zsoltár szavait ismételgettem magamban: „Csodálatos az Isten az Ő szenteiben…” Milyen csodálatos is, milyen közvetlen, lelket melengető, mennyire kiragad ez a hangulat a mindennapok rohanásaiból. A felemelő szertartás után olyan ráérősen indultunk haza. Legalábbis azt gondoltam. A templomi szertartás hatása alatt, már nem is tűnt olyan nagyon bonyolultnak az út, holott senki sem javított rajta, amíg mi a templomban voltunk. Mintegy elvarázsolt állapotban egyszer csak egy táblára lettem figyelmes, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy nem is olyan messze, van egy monostor, az Úrszínváltozás férfi monostora Halajkovce faluban. Izgatottan néztem az atyára, vajon mit mond majd, ha látja rajtam az érdeklődést és a vágyat, hogy meglátogassuk ezt a helyet. Ő mindössze mosolyogva megjegyezte: Lám, egy újabb szentély… akarsz oda menni? Hát hogyne, mondtam hamar, nehogy meggondolja magát. Persze, mindez csak az én rohanós, betáblázott életmódomból adódott, mert ott másképp zajlik az élet, amint azt a napok múlásával megtapasztaltam. Bekanyarodtunk hát a nem éppen személyautónak való útra, de ez már nem tudott különösen érdekelni. Valami kimondhatatlan erő egyre jobban vonzott a hely felé. Ekkor még nem tudtam, hogy mennyire szent az a hely, ahová rövidesen érkezni fogunk…

4. Nem volt egyszerű, de megérkeztünk. A hegyek között a völgyben hosszan elnyúlik a falu. Mint azt később megtudtam, hét kilométer hosszan, amit a két hegy között egy kisebb választ szét. Erre a hegyre igyekeztünk, amit a helyiek csak egyszerűen monostornak hívnak. Mivel még nagyban folyik a helyreállítás, így a környezet még elég rendezetlen. Ezért az első benyomásom az volt, hogy ugyan mi más lehet itt érdekes a még nem teljesen kész templomon kívül, ami viszont nagyon szép, már így is, ahogy van. Alexij atya néhány mondatban igyekezett elmondani, hogy mi is az, ami miatt el kell jönni erre a helyre. Ahogy beszélt, a fák közül néhány hívő kíséretében előjött Feodosij atya – temetés volt a faluban. Üdvözölt bennünket és nagy tisztelettel hozzá látott a hely történetének elbeszéléséhez, főleg Agafodor szerzetespap életéről beszélt sokat, mint azt később megtudtam, volt is miről. A hagyomány szerint itt már nagyon régen is monostor volt. A legenda úgy mondja el, hogy amikor a háború veszedelmei közeledtek, a monostor a templommal, szerzetesekkel együtt a hegy gyomrába süllyedt. Mind a mai napig vannak szem és fültanúk, akik abban az időben, amikor a hegy pusztán állott, főleg nagy ünnepeken, Húsvétkor haragszót hallottak, éneklést, noha a hegyen abban az időben senki se lakott. És valóban, a hegy közepén vagy egy mélyedés, ahol az előző templom állhatott. A hegy ismert története nagyrészt Agafodor atya idejéhez kötődik. A szentéletű szerzetes szülőfaluja mindössze néhány kilométerre volt ettől a hegytől. De hogy jobban megértsük, miért is fontos ez a korszak, amikor a szentéletű szerzetes itt szolgált, ha csak vázlatosan is, meg kell ismerkednünk életének korábbi szakaszával is, hogy teljesebb képet kapjunk Isten kiválasztott edényéről. Ezért a következő részben az ő életéről fogunk beszélni.

5. Agafodor atya már gyermekkorától fogva nagyon istenfélő életet élt. Édesanyja megfigyelte, hogy mennyire fontos a gyermek életében az imádság és a böjt, amit nagy odafigyeléssel igyekezett megtartani. Azonban az apa szigorú tekintete elől ezt mindketten igyekeztek elrejteni. Egyszer Nagyböjt első szombatján gyónni ment. Az atya megkérdezte a gyermeket, hogy mikor evett utoljára. Bármenyire is titkolni szerette volna, hogy még a héten nem evett, de a gyóntató atya észrevette és szigorúan megtiltotta a gyermeknek, hogy ilyen korban ennyire szigorúan böjtöljön. Gyakran szálltak meg náluk átutazó zarándokok, akik a szent helyeket járták és sokat beszéltek a Szentföldről, Áthosz szent hegyéről a Szentíráásról. A kis Andrej nagy figyelemmel hallgatta ezeket a beszélgetéseket. Ezek az elbeszélések egyre jobban növelték benne a hitet és az Isten iránti szeretetet. Apja nem jó szemmel nézte, hogy fia többet foglalkozik az imádsággal, mint a háztáji gazdasággal. Gyakran mondogatta is: „Az imádságtól nem kapsz kenyeret!” A fiú, hogy ne bosszantsa apját, igyekezett dolgozni is, de az imára mindig talált alkalmat… A szent helyekről szóló elbeszélések hatalmas vágyat ébresztettek a kőműves és asztalos szakmát tanult fiúban, hogy maga is elzarándokoljon ezekre a szent helyekre. A családban nem volt annyi pénz, ezért nem is említette apja előtt szándékát. Dolgozott, gyűjtötte a pénzt, de kevésnek bizonyult. Elindult a környező falvakba gyűjteni. Volt, ahol adtak egy kis pénzt, volt ahol szidták, volt ahol kinevették, de volt olyan is, amikor hamis kutyát engedtek utána… Végül is a 16-17 éves fiú elindult a többi zarándokkal a szent helyek felkeresésére. Sorsot húztak és rá esett a választás, hogy Áthosz hegyén élhessen egy ideig. A szenthegyi atyák hamar észrevették, hogy a fiú Isten különös kegyeltje. Azonban nem sokáig élhetett ezen a helyen, mert beteg lett, ami miatt haza küldték az ifjú szerzetest, bármennyire is szabadkozott. Teljes lelkével ragaszkodott a helyhez, annak törvényihez és a testvérekhez. Gondolni se tudott arra, hogy ott hagyja az Istenszülő kertjét,… Az igumen a következő áldással indította útjára: „Odahaza nagy szüksége van rád Istennek, sok ember lelkét juttatod majd üdvösségre…” És valóban. Sokat szenvedett, gúnyolták, kinevették, bántalmazták, az akkori rendszer különös kegyetlenséggel üldözte, de ugyan olyan erővel mindig megtalálta a módját, hogy az embereket az üdvösség útjára terelje. Isten jövendőmondással, gyógyító erővel ajándékozta meg. Minden evilági akadály ellenére nagy hasznára volt az embereknek. Mindent elbeszélni itt, ezen a helyen aligha lehetne… Végül is itt, az emberek által csak monostornak nevezett hegyen élt Istennek tetsző igaz életet. Dolgozott imádkozott minden akadály ellenére, néhány kilométerre szülőfalujától. Mikor a rendszer vezetői határozatot hoztak a templom lebontásáról, Agafodor atya a rombolást nézve azt mondta: „Lelki szemeim előtt kupolákat látok ezen a helyen…” És valóban, ma ragyogó kupolák hirdetik magasba emelkedve a hegy szentségét, azt, hogy itt az imádság helye van, ahol Isten az Ő szolgái által soküdvösséges csodát vitt végbe. Halála előtt az Istenszülő jött el hozzá, ahogy azt ő maga mondta el az őt utolsó időben gondozó nővéreknek, tizenkét szűz kíséretében. „Készülődj, galambom, rövidesen jössz hozzánk.” – mondta az Istenszülő. 1962. január 13 –án, reggel hat órakor ez be is következett. Elmondhatatlanul nagy sokaság jött össze a hegyen a hír hallatán. Mindenki el akart köszönni Isten e nagy csodatevőjétől. Az enyészet legkisebb jele nélkül feküdt hat napon át a ravatalon, és bizonyára, feküdt volna tovább, ha akkor más idők jártak volna…. Ott jártunkkor a szenté avatáshoz gyűjtötték az anyagot. Lehet, hogy ha Isten engedi és valamikor a jövőben még arra járunk, már csak az üres sír mellett tisztelgünk, de a templomban a szent ereklyéi mellett borulunk le. Ámin.

6. Csak akkor tudja ez ember ezt valamennyire felfogni, ha volt már része ehhez hasonló élményben. Hazamentünk. A hatás, ami ott ért, még másnap is bőven fogságában tartott, mert egyszerűen nem kívánkoztam még a lakásból se kimenni. Meg is jegyezték a háziak, hogy mi történt, hogy egész nap el se hagytam a lakást. Sok-sok élmény, gondolatkérdés jött-ment bennem. Azonban nem felkavaró, hanem lelket simogató, biztonságot sugárzó gondolatok, érzések voltak ezek. Olyanok, amikor az ember valóban szent helyen jár. És hát hogyne, ez a hely nagyon is ilyen volt. Az igumen atya reményét fejezte ki, hogy nem először és utoljára találkozunk. Meg is hívtak, hogy addig, míg ott vagyok, látogassunk el még el hozzájuk. Sajnos erre már nem került sor. Most már csak a szokások hétvégi istentiszteleten vettünk részt. Mégis új volt, mert nem a vendéglátóm templomában voltunk a szombati virrasztáson, de a városi templomban, ahol volt alkalmam megismerkedni a helyi hívekkel és persze Nikolaj atyával. Kis ideiglenes templom, de annál hangulatosabb. Fegyelmezett, áhítattal teli emberek gyűltek össze. Azt hiszem, sok szép lelki élménnyel lettem volna szegényebb, ha ezt kihagyom. Másnap aztán Alexij atyával az ő templomába mentünk, ahol szép számban gyűltek össze az emberek és valóban egy szájjal és egy szívvel dicsőítettük és magasztaltuk Isten fölséges nevét. Kedves helyi szokás szerint a templomkertben szeretet-lakomát rendeztek nekünk, ami a maga egyszerűségében olyan magasztos volt… áldja meg az Isten azokat, akik még a mai versengő világban még ilyenre képesek. Talán egy keveset megmutat a lakoma hangulatából az albumban a kép, mert úgy igazán elmondani nem is lehet… ott kell lenni. Isten kegyelmével, az emberek kedvességével, szeretetével eltelve indultunk haza, mintegy befejezve ottlétem első hetét.

7. Másnap, hétfőn, Szent János apostol és evangélista ünnepe volt. Vendéglátóm elhatározta, hogy az esperesi székhelyre megyünk, ott veszünk részt az ünnepi liturgián. Mintegy negyven kilométernyi szerpentines út végén eljutottunk az Istenszülő Születésének templomába. Vaszilij atya fogadott bennünket a templom elöljárója, aki egyben a körzet esperese is. Mit mondjak, rendívül nagy örömmel fogadott, és nagy lelki élmény volt vele együtt szolgálni. A szeretet-lakoma itt sem maradt el. Közben megbeszéltük, hogy hogyan tovább. Ugyanis Vaszilij atya volt a fő szervezője a kijevi zarándoklatnak. Nem sok egyezkedés után megszületett a döntés, hogy holnap reggel hét órakor indulunk. Hát, mondanom sem kell, nagy izgalommal vártam a másnap reggelt. Próbáltam lelkileg ráhangolódni az útra, kavarogtak bennem mindenféle gondolatok, hiszen évek óta dédelgetett vágyam volt, hogy eljussak az orosz egyház bölcsőjébe, Kijevbe. Ezen túl még pontosabban egy magyar szent ereklyéihez, Tiszteletre méltó Magyar Szent Mózeséhez. Hallottam róla sokat, olvastam is, aminek az lett az eredménye, hogy a kis templomunk is az ő tiszteletére van szentelve. Ezek a tények csak fokozták bennem a vágyat, hogy egyszer leborulhassak e számomra oly kedves szent ereklyéi előtt. Megvirradt, elindultunk. Óriási köd volt reggel, mivel az őszi lehűlések a Dneszter folyónál minden reggelre ilyen nagy ködöt idéznek elő. De most ez nem érdekelt. Mihamarabb Vaszilij atyánál akartam lenni, hogy közösen elinduljunk, összesen hat pap és két testvér, a várva-várt zarándoklatra.

8. Elindultunk. Talán még két órát sem mentünk, amikor hirtelen megálltunk, és első látásra nem tudtam eldönteni, hogy templom vagy valami más egyházi épület mellett. Egy kicsit össze voltam zavarodva, mert láttam, hogy csak én nem tudom, hogy hol vagyunk. De hogyan is tudhattam volna. Amint azt a kerítésre függesztett tábla mutatja és hirdeti, egy csoda helyszínén voltunk. A táblán levő irás arról beszél, hogy 1923 ban a vörös hadsereg tagjai erre vonultak, ahol egy kereszt állott. Egy katona gondolt egyet és bele lőtt a keresztbe. Azt hiszem, senki sem számított arra, ami abban a pillanatban történt. Ugyanis a keresztből vér kezdett el folyni. Látni és leborulni e csoda előtt zarándokok hatalmas tömege jött. Több tízezres tömeg jött el, hogy ne csak lássák, megcsodálják, de az elmondás szerint sokan közülük gyógyultan tértek vissza otthonukba. 1992.- ben, a kommunista hatalom által elpusztított kereszt helyén újat állítottak. A kereszt újraállításának 5.-ik évfordulóján egy oltárrészt építettek, amit 2000. ben kibővítettek, így egy védett helyen – galériában, üvegfalu szerkezet alatt áll ma a kereszt. Ekkor lett ikonokkal díszítve az oltárrész is. A kalinivski csoda 80. évfordulójára további rekonstrukciós, díszítő munkák lettek elvégezve. Természetesen, nehéz volt, bár a helyszínem állva is, elképzelni, hogy mit is érezhettek azok az emberek, akik a csoda szemtanúi voltak1923 – ban, de a puszta gondolat is a földre kényszeríti az embert… Énekeltünk, hódoltunk a Szent Kereszt előtt és folytattuk utunkat Kijev felé,…

9. Sokáig tartott, amíg a hatalmas forgalomban bejutottunk a városba – az Orosz orthodox egyház bölcsőjébe. Korábban, amikor ezt a kifejezést hallottam, mindig azt hittem, hogy részrehajló egy kicsit. Most viszont meggyőződtem róla, hogy a szó igazi, nemes értelmében így van. Hárommilliós város, ahol, mint minden nagyvárosban, nagy a nyüzsgés. De ez most valahogy nem tudott érdekelni, mert gondolataim máshol jártak. A városba való érkezésünk után először a Vlagyimir (volt) székesegyházba mentünk, ahol szent Borbála ereklyéinél borultunk le. Sokat nem időztünk itt, mert sajnos a templom a szakadárok kezén van. Viszont, ahogy vezetőnk elmondta, az ereklyékhez mindig betérnek. Alig eszméltem fel a hatalmas székesegyház látványából, már meg is érkeztünk a Lavrába. Gondoltam, hogy bizonyos idő után összeszedettebben, részletesebben fogok majd tudni beszélni erről a helyről, de rájöttem, hogy nem lehet. Magát a Lavrát, annak minden épületét, a barlangmonostorok hangulatát, ezt mind át kell az embernek személyesen élni. Mert bármennyit is olvastam, hallottam, filmet néztem… meg minden mást, ami a Lavráról szólt, de az egész információhalmaz nem ér fel egy félórányi valóságos ottléttel. Először a barlangokban nyugvó szentek ereklyéihez mentünk. Úgy a távoli, mint a közeli barlangokat végig jártuk. Rendkívül nagy izgalommal vártam a „találkozást” azzal a szenttel, akivel már évek óta nagyos szerettem volna találkozni: Magyar Szent Mózessel. Elmondhatatlan élmény, kifejezhetetlen érzések,.. Dicsőség Istennek azért, hogy ezt megengedte! Mindaz, amit még a Lavrából aznap láttam, már csak tetézte a lelki élményeimet. A csodálatos templomok, meg minden, ami itt volt szinte elnémított, de így volt ez jó. Megemlíteném talán a kijevi szentek templomát, ahol majdcsak azt mondtam hangosan, mint egykoron Vlagyimir fejedelem követei Konstantinápolyban: „Hirtelen nem tudtuk, hol vagyunk, a mennyben e, vagy a földön.” És hogy az Isten milyen különös gonddal választotta ki az alkalmat, hogy megengedje számomra e szent hely meglátogatását, azt az is mutatja, hogy másnap épp az összes kijevi szent ünnepe volt. Így hát igyekeztünk a kommunista rendszer alatt lerombolt, de a közelmúltban eredeti pompájában tündöklő Elszenderedés-székesegyházba, ahol a virrasztó istentiszteleten vettünk részt…

10. Szállást az Istenszülő Oltalma kolostorban kaptunk, ahol a hajnali szertartáson vettünk részt, majd siettünk, a Kitajeva-pusztinyába, ahol a szent liturgán vettünk részt. Nehéz lenne fokozni, vagy fokozatokba sorolni, hogy hol volt a legszebb, legjobb, hiszen ezek a helyek mind Isten különös kegyelmével elhalmozott helyek. Innét aztán átmentünk egy újabb újra épülő kolostor együttesbe. Leborulva a szent ereklyék előtt, utunk a Szent Jónás kolostorba vezetett. Ennek érdekes története van. Valamikor a hatalmas terület, amely szinte a város felett van, mind a kolostorhoz tartozott. Az elmúlt rendszerben arborétumot csináltak a kolostor területén. Rendkívül szép, de megdöbbentő, hogy hatalmas vaskapukon át, pénztáros-néni mellett kell elhaladni, ha az ember el akar jutni az itt is, mint sok más helyen újra épített kolostorba. Mert sajnos csak kizárólag a kolostor és legszűkebb környezetét engedélyezte a jelenlegi hatalom, hogy visszakerüljön egyházi tulajdonba és elkezdődjön, újra szerveződjön a szerzetesi élet. Aki többet is szeretne tudni, olvasgatni erről a szent helyről, megteheti a kolostor honlapján: http://www.iona.kiev.ua Jóval elmúlt már dél, mire ezt a kolostort is megnéztük. Ezek után pedig már indultunk haza, vagyis vissza vendéglátóm otthonába. Jócskán este lett, mire megérkeztünk. Talán mondanom sem kell, a sok rendkívüli emlékkel eltelve, alig figyeltem a visszavezető utat. És a következő napokban volt mit feldolgozni. Vasárnapig maradtam még vendéglátómnál, mivel szombaton Oltalom-ünnepe volt (Pokrov), vasárnap pedig nem akartam elindulni, ezért hétfőn reggel megköszönve, hogy befogadtak otthonukba, meg minden egyebet, elindultam egy számomra ismeretlen úton Pocsajev felé. Új embereket, sok szépet láttam útközben. Hálás vagyok érte Mihály testvérnek, aki visszafelé ezt az utat ajánlotta nekem. Délután megérkeztem a számomra oly kedves és már sokszor felkeresett helyre, Pocsajevbe. Hűvös hideg őszi szél fújt, fáradt voltam, ezért alig vártam, hogy megkapjam a kis szobámat és pihenjek, mivel ötkor siettem a székesegyházba, ahol kezdődött a virrasztás..

11. Mintha haza érkeztem volna. Sokadszor vettem részt a pocsajevi Lavra szertartásain, de mindig új, mindig nagy élmény. Másnap reggel a szokásos menetrend szerint zajlott minden. Hajnali szertartás a Nagy templomban, majd liturgia a barlangtemplomban, következett az akathisztosz az ereklyék előtt.

Azt a napot pihenéssel töltöttem. Fel kellett dolgozni a kéthetes zarándoklatot, a sok-sok lelki élményt. Bár még ma is vannak olyan események, melyekben nagyon elmélyülök…

Az esti szertartásra, mint az már szokássá vált az évek során, a Pocsajevtől 2-3 kilométerre lévő Szentlélek Szkítiszbe mentem. Valójában hozzá tartozik a Lavrához, de mégis egy külön álló nagyon szívhez – lélekhez szóló hely. Talán azért is mentünk máskor is, és mentem most is ide az esti istentiszteletre, mert a főtemplom összehasonlíthatatlanul kisebb a Lavráénál, és olyan családiasabb a szertartás hangulata. Egyszerűen más. Nos, így tettem a következő este is, amikor valami különös dolog történt.

Túl a 9. óra imádságain, a vecsernyén, már javában a hajnali szertartás zsoltár – kathizmáit olvasták, amikor is úgy döntöttem, hogy egy pillanatra felüdülést engedek fáradt ízületeimnek és leültem a fal melletti padra, viszont hajtott fővel és csukott szemekkel továbbra is figyelmesen hallgatva a zsoltárokat… Mozgolódást észleltem a tömegben, ezért felemeltem a tekintetem, hogy mi történik. Azt láttam, hogy a közösségből egy testvér áll előttem, majd lehajol hozzám és kérdezi, hogy kivárom-e a szertartás végét. Igen, feleltem, mire azt mondta, hogy akkor menjek vele, mert az igumen atya hívat. Nagyon összezavarodtam, hirtelen nem tudtam, mire kell gondolnom. De nem volt idő sokat filozófálni, mert hamar beléptünk a szentélybe, ahol, miután annak módja szerint elvégeztem a leborulásokat, nagy szeretettel, kedvességgel fogadtak. Izgatottan vártam, hogy miért történik mindez, hiszen az évek során megfigyeltem, hogy nem egy szokványos dologról van szó. Nagy tisztelettel arra kértek fel, hogy vegyek részt – segítsek – a holnapi liturgia előkészületében…
Mit mondjak, beleremegett a térdem, hogy pont engem választottak. Miután elmondták a helyi szokásokat, hozzáláttam a többi pappal együtt a részecskék kiszedéséhez. Végeláthatatlannak tűnt a folyamat, lapok, könyvek sokasága, rengeteg névvel… viszont egyre jobban éreztem Isten kegyelmének különös hatását a szavakba nem foglalható környezetben, hiszen a szentek sokasága tekintett le ránk ebben a helységben is az ikonokról. Röviden üdvözölt az igumen atya is, s majd a szertartás végén a szerzetesi ebédlőbe hívtak közös vacsorára. Dicsőség Istennek ezért a szent napért.

12. Még két napot – összesen négyet – töltöttem el ezen a megszentelt helyen. Az utolsó este, ahogy ballagtam fel a zarándokház lépcsőin, ismerős arcokat láttam. Egy zarándok csoporttal találkoztam a mi egyházmegyénkből. Örültem nekik, annál is inkább, mert számomra egy nagyon kedves atya is köztük volt, akivel aztán majdnem az egész éjszakát átbeszélgettük.

Majd másnap reggel a hajnali szertartások után, hódolva a szentek ereklyéi előtt, bár nem szívesen, de indulnom kellett, hogy még napnyugta előtt a határra érjek. Nem volt könnyű az elvállás, hiszen a három hét alatt, csak a jóval, a szenttel, a lelkiekkel volt dolgom. Tudva azt, hogy visszatérve a hétköznapokba mással is kell majd foglakoznom. Az úton semmi különös nem történt, érezhető volt Isten kegyelme. Így a néhány órás út nyugodtan telt, minden bonyodalom nélkül. Átélve a határátkelés ügyintézését, bár elég késő este, de megérkeztem. Nehéz bármi okosat is mondani itt a végén, de azt hiszem, nincs is rá szükség. Istennek hálát adva, szeretettel gondolok vissza mindenre és mindenkire, akivel találkoztam zarándoklatom során, mert minden túlzás nélkül azt kell mondanom, hogy bárhol bárkivel találkoztam, mindenütt segítőkész, kedves emberekkel találkoztam.

Isten áldja meg őket!

Titkon remélem, hogy Isten ilyen kegyelmében még lesz részem, és folytathatom a zarándoklatot. Nem feledkezhetem meg azokról sem, akik segítettek abban, hogy ez a zarándoklat megvalósuljon.

– 2006 október –

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: