Az Istenszülő Oltalma alatt


 

1. A hagyományos őszi zarándoklatok közül az eddigi leghosszabb fejeződött be az elmúlt éjjel. Az Istenszülő Oltalmát érezve mindvégig az út során, sok mindent sikerült látni, megcsodálni.

A több mint háromezer kilométeres zarándoklat alatt sok szent helyet érkeztem bejárni, felfedezni az egyes helyek jelentőségét, szent mivoltát. Olyan helyek voltak ezek, ahol mindenütt érezni lehetett Isten jelenlétét.

Hol kisebb, hol nagyobb monostorok, a Kárpátok rejtett magaslatán és hegyközeiben, sokszor alig megközelíthető helyeken lévő szent helyek voltak ezek.

A közel három hétig tartó zarándoklat során 19 monostorban és más szent helyeken fordultam meg, ahol  minden alkalommal, rendkívüli emberekkel találkoztam.

az Istenanya Oltalma alatt, mindig olyan helyre kerültem, ahol éppen valami helyi ünnepet tartottak. Mindez csak gazdagabbá tette a zarándoklat perceit.

Isten segítségével fokozatosan, úgy szóban, mint képekben amennyire ez lehetséges, megpróbálok beszámolni az elmúlt napok, hetek eseményeiről.

2. Határátkelés – Rakosino – Munkács

A harmadik alkalommal is, ugyanúgy, mint az elmúlt évek során, most is hajnalban, de inkább éjszaka indultam. Egyik oka az volt, hogy könnyebben átjussak a határon, a másik viszont az, hogy idejében érkezzek meg első állomásom színhelyére. Nem is volt semmi rendkívüli a határon, mert ilyen korán nincs nagy forgalom.

Szinte elkerülhetetlen, hogy a határon átkelve ne a benzinkút legyen az első megálló. Megérte, nem csak gazdaságilag, de emberileg is itt megállni. A pultnál ülő férfi sajátos módon áldásaival látott el útravalóul, miután megbeszéltük, hogy milyen hosszú útra indulok. Nagyon kellemes beszélgetés volt ez a hajnali órákban, valamint derűs hangulatot hozott az előttem álló több ezer kilométeres zarándoklat kezdetére. Megköszönve kedvességét és jókívánságait, indultam is gyorsan tovább.

Ungvárt megkerülve, a Munkácshoz közel lévő Rakosino faluba igyekeztem. Maga a kolostor nem ősi eredetű, mivel itt korábban hagyományos falusi egyházközség működött. A rendszerváltás után, amikor lehetőség nyílt arra, hogy a templom újra templom lehessen, ide egy szerzetespapot helyeztek. Kevesével el tudta érni, hogy területhez és támogatókhoz jusson, majd miután elérkezett az alkalmas idő, lerakták az új kolostor alapjait. Ma már két építmény is készen áll, van gazdasága, melynek haszna jócskán hozzájárul a kolostor gyarapodásához.

Terveim szerint itt volt az első megálló. Mivel egy zarándoklat úgy illik, hogy imával induljon, ez a határhoz nem túl messzi kolostor pont jó helyen van ahhoz, hogy egy reggeli zsolozsma meghallgatásával kezdődjön el minden. A kolostor templomából enyhe fény szűrődött ki, ami azt jelentette, hogy már elkezdődött a zsolozsma. Azonban nem sokat késtem. Volt elég időm elmerülni a félhomályban a zsoltárok és más imák hallgatásában. A szokásos imarendet követte az Isteni Liturgia. Mint azt később megtudtam, János atya szolgálta, aki a liturgia végén meghívott a kolostor ebédlőjébe, hogy zarándoklatom kezdetén a lelki táplálék után testiekben is megerősödve folytassam utamat.

Rövid, de hatásos beszélgetés után indultam is tovább Munkácsra, ahol a Szent Miklós kolostorba irányultak lépteim, hogy leborulhassak Szent Magyar Mózes jobbja előtt. Itt csak nagyon rövid ideig tartózkodtam. Sem most, sem máskor még nem sikerült ismerkedni az itteni atyákkal. De nem is ez volt a cél. Miután tiszteletemet tettem Mózes atyánk ereklyéinél, megnéztem a nyári templomot, és indultam is tovább, zarándokutam következő állomása felé.

3. Iza – Nankovo

Ezt a helyet már nagyon sokszor fel akartam keresni. Huszttól mindössze néhány kilométernyire van, de annak ellenére, hogy a városban és környékén már nagyon sokszor jártam, valahogyan mégsem sikerült felkeresni ezt a helyet. Fontosnak tartottam, hogy eljussak ide, hiszen ebből a közösségből került ki a mi boldog emlékű Dorotej metropolitánk.

Nos, most mindent félretéve, erős elhatározással vettem utamat a falu felé, hogy végre eljussak arra a helyre, ahol olyan egyéniségek nevelkedtek, mint amilyen Dorotej metropolita is volt. Gondolom, ezt megerősítik azok is, aki személyesen ismerték őt.

Amikor felfedeztem, hogy mennyire közel is van ez a hely a városhoz, amelyben már sokszor megfordultam, szemrehányást is tettem magamnak, hogy ennyire figyelmetlen voltam. A monostort a többi, Kárpátokban lévő monostorok közül a legkönnyebb megközelíteni, mivel a főút mentén fekszik. Így aztán el se lehet téveszteni.

Mint minden monostor a szovjeturalom alatt valami más célt szolgált, úgy ez is, és nem csak hogy szolgált, de még ma is egy része szanatórium. Olyan tüdőbetegeket kezelnek itt, mint azt később megtudtam, akik innét nem kerülnek ki élve. Nem egy szívderítő látvány, de sajnos még nem találtak, vagy lehet nem is, akarnak találni az intézmény számára más helyet.

Végül is, ha az ember akar, akkor el tud vonatkoztatni ezektől. A templomba lépve már más az ember hangulata. A környezet viszont eléggé zilált, mert építkeznek, rendezgetik a környezetet. De sajnos még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy szép és rendezett, legyen a környék. Hangulatos kis erdős rész van a kolostor mögött, ahol a temető is található. Nem csupán a szerzetesek, de a falubeliek is itt vannak eltemetve.

Nos miután megérkeztem, csak a szanatórium lakóival találkoztam, meg a kolostorban dolgozó emberekkel. Nem láttam egyetlenegy szerzetest sem. Gondoltam, bemegyek a templomba, és majd csak jön valaki, aki mond valamit a hely történetéről. Nagy meglepetésemre sajnos a templom ajtaja zárva volt. Így hát nem maradt más hátra, mint a jó öreg szokás, körbejárni a templomot, és menni tovább.

Néhány fotó erejéig azért maradtam. Megkérdeztem egy mellettem elhaladó szanatóriumi lakót a szerzetesek hollétéről, de az olyan csavaros választ adott, hogy attól aztán végképp elhatároztam, hogy gyorsan elpucolok innét. Majd addig magyarázott a hölgy, mígnem elvezetett egy helységbe, de ott sem volt senki, csak a segédek, mint később kiderült, itt volt a monostor konyhája. A segédek egy lépcsős feljárathoz noszogattak, hogy oda menjek fel, majd ott minden világos lesz.

Nos, mit volt mit tenni, felmentem. Belépve a helységbe várakozó embereket láttam. Ebből aztán azonnal kiderült, hogy itt van valahol a bátyuska, akire az emberek várakoznak. Egyesek gyónni, mások megint tanácsért jöttek, vagy imakéréssel fordulnak a kolostor papjaihoz. Felmérve a helyzetet, végül is úgy döntöttem, hogy tovább állok, nem megyek be a bátyuskához, hogy miattam ne várakozzanak még többet az emberek. Leballagtam a lépcsőn és már beszállni készültem a kocsiba, amikor egy motoros száguldott el mellettem, és hirtelen le is fékezett, majd megkérdezte, hogy voltam-e már a templomban, hogy elmenni készülök? Mondom én, hogy nem, hiszen zárva van, és mindenki csak némán hallgat, ha arról kérdezek, hogy hogyan juthatnék be.

Ahogy beszélgettünk, hamar felmértem, hogy ez a sisakos motoros nem más, mint az idegenvezető szerzetes. Lepattant motorjáról és azonnal kinyitotta a templomot. Bemutatta a templom kincsét, Tiszteletreméltó Alexij (Kabaljuk) atyánk ereklyéjét. Ekkor eszméltem csak rá, hogy hol is vagyok. Tudtam, de ebben a zűrzavarban megfeledkeztem róla. Legalább annyira megörültem, mint a bátyuska nekem, amikor megtudta, hogy a környező monostorokat szeretném bejárni. Készséggel felajánlotta, hogy néhány monostorba szívesen elkísér, amennyire ideje engedi.

Leborultam atyánk ereklyéi előtt, valamint megcsodáltam az Istenszülő ikont, amely 52 éven át volt eltemetve a Szentéletűvel, de rajta semmilyen károsodás jelét nem látni. A sír feltárásakor sok embert ejtett ámulatba ez a tény. Ma az ikon egy díszes kivotban van, közel a Szentéletű ereklyéi mellett.

Mindezek után a bátyuska eltette a motort, és elindultunk a – számomra – felfedezőútra. Mondanom sem kell, milyen nagy szerencse volt ez, hiszen olyan helyekre vezetett el, ahová magamtól nem jutottam volna el. Nem beszélve arról, hogy így sokkal szívélyesebb volt a fogadtatás is, mert őt a környéken ismerik. Annyira elkalandoztunk, hogy az esti Istentisztelet kezdetét is lekéstük.

4. Nankovo határa – a pócsi kegykép csodás megjelenésének helye

Avagy a Máriapócsi kegykép eredetének története úgy, ahogyan azt sokan nem tudják.

Amint azt mondtam, még lesz szó Amfilochij bátyuskáról, mert a környező monostorok pontosabb megismerését neki köszönhetem. Tehát, miután az első napon megmutatta nekem a saját templomukat és a kolostor más értékes pontjait, kocsiba szálltunk és nagy sebbel-lobbal elindultunk.

Alig mentünk egy keveset, amikor hirtelen rám szólt, hogy itt azért érdemes volna letérni, és megnézni egy kápolnát. Nem is ellenkeztem, hiszen ezért vagyok itt, hogy lássam és megismerjem mindazt, ami fontos. Egy réten kötöttünk ki, ahová elég érdekes út vezetett, de nem ez volt az egyetlen ilyen rázós út.

Kiszálltunk, és közelebb mentünk a kápolnához. Amfilochij testvér magyarázni kezdte a hely jelentőségét. Nem nagyon értettem, miről is van szó, hiszen Máriapócsról beszélt, mi pedig most Kárpátalján vagyunk. Mikor közelebb mentünk, és kinyitotta a kapukat, akkor döbbentem meg csak igazán. Egy hatalmas fekete márványtáblán a máriapócsi ismert kegykép karcolatát fedeztem fel. Ettől a pillanattól kezdve aztán még jobban nem értettem semmit, csak összefüggéstelen szavakat hebegtem. Amfilochij látta rajtam a nagy meglepetést és próbálta elmondani, hogy miről is van szó, de beletelt egy időbe, míg felfogtam, hogy hol is vagyok valójában.

Hogy meggyőződjek annak valóságáról, amit hallottam, Amfilochij testvér megmutatta a nagy márványtábla hátoldalát, hogy olvassam el. Többször, újra meg újra elolvastam, mert eddig erről ilyen formában nem hallottam… de miért is nem, és amit hallottam azt miért úgy, ahogyan, – egyszerűen másképp, nem úgy, ahogy itt a tábla felirata mutatja? Csodálkozom, örülök, meghatódok, és szomorkodok egyszerre… Egyre csak azt ismételgetem megszakítva Amfilochij testvér magyarázatát, hogy de hát… ez a pócsi kegykép…

Mivel a testvér csak azt tudta, hogy Szlovákiából érkeztem, így jogos volt részéről a kérdés, hogy tudom-e, hol van Máriapócs? Igen, tudom, feleltem és akaratlanul is valamit magyarul kezdtem el mondani. Ekkor a testvér döbbent meg, mert erre meg ő nem számított.Majd egy kis keresgélés után ő maga is megszólalt magyarul. Mit is mondhatnék? Ettől a pillanattól kezdve mellőztük az orosz nyelvet, és magyarul folytattuk a beszélgetést…

Miután mindketten kellően kicsodálkoztuk magunkat, ki-ki a maga felfedezése felett, újra visszatértünk a hely történetéhez. Ismét elmondta az elejétől kezdve.

A hatalmas márványtáblán a felirat így kezdődik:

„Néhány kilométerre Nyíregyháza városától, amely Magyarországon van, áll egy monostor, melyben található a Legtisztább Szűz Mária pócsi ikonja, más néven a Nankov-i csodatevő Isten Anyjának Istenszülő ikonja…”

Mint már említettem, néhányszor újra olvastam, mert nekem a pócsi kegykép eredetét másképp tanították, és teljesen másképp tudósítanak róla a pócsi kegyképről szóló sokféle kiadványok is.

A táblán a felirat arról tudósit, hogy hogyan és mi is történt ezen a helyen a 16. században.

A faluban csak néhány ház állt, de mindegyikükben nagyon gazdag emberek laktak. Nagy földterületek birtokosai voltak, akiket Podolejeknek hívtak. Ezen emberek földjére szállt le csodás módon az Istenszülő ikonja, mutatva a helyet, hogy itt monostort alapítsanak. Azonban az ott élő gazdag emberek, fösvénységük következtében, nemhogy a monostor alapítására nem voltak hajlandóak területet áldozni birtokukból, de még egy pici kis kápolnának sem adtak helyet. A földjükön, csodás módon megjelent ikont el akarták vinni. Azonban nem volt ember, aki elbírta volna mozdítani helyéről azt. Nyolc pár ökröt fogtak be, de azok sem tudták mindaddig, amíg ígéretet nem tettek, hogy az ikont elviszik Pócsra. Pócson az ikon többször könnyezett gyermekei hűtlensége miatt. A király a csodatevő ikont (az eredeti Bécsben van) elvitette, majd monostort alapított az ikon tiszteletére.

Nankovoban, az ikon megjelenésének helyén forrás fakadt, amely 330 éve nem apadt ki, bár a környéket többször sújtotta olyan aszály, hogy a kutak kiszáradtak. A víz csodás gyógyulásokat is eredményezett. Ez a hely, melyet Poljankának neveznek, az Istenanya számára nagyon kedves hely. Minden veszélytől és ellenségtől megóvja a községet. 1914-ben egy ismeretlen magyar származású festő másolatot készített a pócsi ikonról, melyet kevés juttatás fejében Nankovo községnek adott. 1954-ig a régi templom ikonosztázionján volt. Majd a falu két tisztes lakója keretet készíttetett az ikon számára és átvitték azt az új templomba. Az ikon a nankovi templom ikonosztázion, jobb oldalán található.

Sokáig nem tudtam mit kezdeni az új ismeretekkel, és csak csodálkoztam, hogy a magyar közegben miért is hallgatnak az ikon eredének valódi történetéről, és vajon mi értelme volt egy más, ezek szerint teljesen valótlan változatot gyártani helyette? Milyen anyagból van annak a lelke, aki ilyesmire képes?

Isten, légy irgalmas mindnyájunkhoz!

A nankovi templomba nem mentünk be, viszont hoztam magammal a forrás vizéből egy üveggel. És nem hallgathatom el a tényt, hogy amikor a vizet a flakonba öntöttem, nagyon zavaros volt, de nem foglalkoztam vele. Menni kellett tovább, hiszen még kilométerek ezrei vártak rám… majd, amikor hazaértem, kipakoltam a különböző forrásokból szerzett vizeket, akkor láttam, hogy a nankovi forrás vize a sok rázkódás ellenére teljesen megtisztult. Hát nem csodás dolog ez?

A kápolna mai területét néhány falubeli asszony őrzi-védi, tartja rendben. Amfilochij testvér elmondása szerint nagyon sok zarándok jön el évente erre a helyre, hogy az Istenanya közbenjárását kérje, vagy hogy megköszönje azt.

Istennek Szentséges Szülője, üdvözíts minket!

5. Csumalevo – Ugla – Malaja Ugla

Valójában Amfilochij testvér ebbe a női monostorba igyekezett volna, amikor velem találkozott. Miután pedig feltártam előtte szándékomat, együtt mentünk el oda. Dolgos nővérek monostorába érkeztünk, akik híresek vendégszeretetükről. Alig jelentünk meg az udvaron, azonnal mindenki az ebédlőbe igyekezett terelni bennünket.

Sajnos a különlegesen kedves és jóságos igumen nővért nem találtuk a monostorban, így csak hallomásból ismerhettük meg. Miután részesedtünk a nővérek kedves vendégszeretetében, átmentünk a varrodába, majd a templomot is megnéztük, valamint a templom lelkésze, Szergij atya röviden ismertette a templom történetét. Mindenesetre kár lett volna kihagyni ezt a helyet. Már csak a varroda hallatán is megörültem, hiszen mindig szükség van valamire a templomban…

Innét a nem is olyan messze lévő Ugla, szintén női monostorába mentünk át, megcsodálva a gondos rendet, ami a templomban és a monostor területén egyaránt uralkodott. Itt különösen megragadta a figyelmemet a három kupolás főkapu. Annyira eredeti, hogy sokáig nézegettem, és ábrándoztam, milyen jó és szép is lenne ilyen kapu minden templom előtt.

Nem is olyan rég volt a környéken egy nagy esemény, melyről az interneten keresztül értesültem. Történt ugyanis, hogy a szomszédos község egykori papját szentté avatta az Egyház. Amfilochij testvér megkérdezte, szeretnék-e elmenni a szent ereklyéihez. – Hát hogyne. Főleg, gondoltam, hogy csak a szomszéd községben van. Persze azt nem tudtam, hogy milyen útviszonyok vannak a faluban, és azt sem, hogy maga a falu 12 kilométer hosszú.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a kanyargós, sokszor csak terepjárónak való utat megtettük. Ráadásul a templom a falu legvégén van, a nagy hegyek között, honnét már csak repülve lehet tovább menni.

Mint említettem, a közelmúltban volt a kanonizáció, ezért Amfilochij testvér egész zötykölődésünk ideje alatt az utat dicsérte, hogy milyen kiváló. Mert hogy eddig nagyon rossz volt, csak most, hogy jöttek a püspökök és a rengeteg zarándok, ezért „megjavították”. Hát ugyan, milyen is lehetett korábban ez az út, ha most ilyen embert és kocsit próbáló a javítás után…

Na, de nem is ez a lényeg. Felkapaszkodtunk a templomhoz, ahol láttuk a hirtelen eszkábált szerkezetet, mely alatt az ünnepi szertartást végezték. De látszott a hatalmas munka kezdete is, ami az itt szorgoskodó emberekre vár.

Ugyanis érdekes módját választották az új templom építésének. Az új alapokat a meglévő templom körül rakták le. Így majd az új templom magába foglalja a régit. A helyi bátyuskát épp nem találtuk ott, csak a szolgálattevő nővérrel sikerült beszélnünk. Leborultunk Tiszteletreméltó Jób (Ugolszkij) ereklyéi előtt, és kértük közbenjárását.Sikerült megvásárolni az akathisztoszt és a szent életrajzát is. A Szentháromság monostorából jött ide, ebbe a faluba, hogy mint szerzetespap szolgáljon.

Minden bizonnyal, kétséget kizáróan, jól végezte szolgálatát, hiszen eljutott a szentség fokára. A Kárpátok eme csendes zugában, nyilvánvalóan szerzeteshez méltóan, munkával és imádságban teltek napjai, amiért megkapta a hervadhatatlan koszorút, és testének Isten enyészhetetlenséget ajándékozott.

Bár csak rövid ideje számláltatott a szentek seregébe, de a szélrózsa minden irányából özönlenek a zarándokok, hogy leborulhassanak az Egyház eme új szentje előtt. Akkor is, amikor épp ott voltunk, nem csak ukránok, de több orosz rendszámú kocsi is volt ott. Bár csak rövid ideig tartózkodtunk e helyen, de látni lehetett, hogy a szent tisztelete vonzza a zarándokok sokaságát.

Miután a csak nagyon nehezen megközelíthető sírhelyet is felkerestük, indultunk vissza, Nankovoba – ahol már megérkezésünkkor jócskán tartott az esti zsolozsma. Csendben bekapcsolódtunk, majd – az igumen atya áldásával – tudomásomra hozták, hogy ott tölthetem az éjszakát a monostorban.

6. A Szentháromság monostor – Huszt

A reggeli zsolozsmán, értelemszerűen, a Szent Miklós monostorban vettem részt. Az Istentisztelet után az ebédlőbe mentünk, ahol Amfilochij testvér felajánlotta további segítségét a délelőtt folyamára. Hát hogyne fogadtam volna el, hiszen így sokkal könnyebben haladok, és nem elhanyagolható az a tény sem, hogy ha vele érkezek meg valahova, akkor már nem úgy fogadnak, mint egy teljesen idegent.

Nos, először a városba – Huszt – mentünk be, megnéztük a nagyon lassan épülő székesegyházat.Sajnos, ahogy elnéztem, ez még nagyon sokáig eltart. Már talán tíz éve is annak, amikor először jártam ott, de azon kívül, hogy a kupolák is helyükre kerültek, nem sok minden változott. Ami viszont elkészült, az a város peremén lévő püspöki rezidencia, ami nem is annak készült teljesen, mert amikor ott is az alapokat láttam annak idején, azt mondták, hogy szeminárium lesz. Nem úgy történt. Egy gyönyörű új templomot is láttam a rezidencia területén, de még az is csak készülőben van. Tetszett a formája, sokáig gyönyörködtem benne. Minden bizonnyal nagyon szép lesz, ha majd teljesen elkészül.

Gondoltam, hogy ha már a városban, a püspöki hivatal környékén járunk, bemegyünk a püspökhöz áldást kérni. Ez nem sikerült.

Nos, vettük hát az irányt a Szentháromság monostorba. Akkor még nem tudtam, hogy hol is van az, csak annyit, hogy „itt, nem messze”. Ha a távolságot tekintjük, valóban nem is olyan messze, de a megközelítés szempontjából, jaj… Egy keskeny utacska vezetett kanyarogva egyre magasabbra, ahová úgy tűnt, hogy fel sem tud kapaszkodni a kocsi. Ijesztő volt egyes szakaszokon, mert eszembe jutott, hogy mi lesz akkor, ha valami szembe jön? Erre Amfilochij testvér mosolyogva azt válaszolta, hogy Isten majd csak megsegít…

Hát akkor, gondoltam, bízzuk a dolgot teljesen az Úrra. Nem jött velünk szembe semmilyen jármű. Alighogy felkapaszkodtunk a monostor területére, pont összetalálkozott velünk Iszaakij igumen atya. Mindent meg is mutatott, elmagyarázta a régi és jelenlegi helyzetet. Majd addig beszéltünk mindenféléről, hogy amikor meghallotta, hogy Amfilochij testvérrel magyarul beszélek, felderült az arca és azt mondta, hogy egyszer ő is majdnem megtanult magyarul, de mégsem sikerült. Na persze mindjárt megkérdeztem, hogy miről is szól a történet. Az igazat megvallva rendkívül meglepő volt válasza, de annál nagyobb örömmel hallgattam a következő történetet:

„Egyszer egy magyarországi szerzetes „tanonckodott” itt nálunk – mondta. Ő nem tudott se ukránul, sem pedig oroszul, mi pedig nem tudtunk magyarul. Így hát kézzel, lábbal, de a végén már egész jól elvoltunk.” Hirtelen gondolkodni kezdtem, hogy ugyan ki is lehetett az, aki itt lett szerzetessé. Majd mielőtt még rákérdeztem volna, az igumen atya megemlítette, hogy a Géza volt az. Ó, hát igen, ki is lehetett volna más, mint a mi kedves Efrém atyánk!

Ettől a pillanattól kezdve már úgy folyt a társalgás, mintha már rég ismertük volna egymást. Hogy ez valóban így volt, azt az is bizonyítja, hogy azonnal meghívott az igumen atya a monostor ünnepére, amely a Kazanyi Istenanya ünnepén lesz (november 4.). adja Isten, hogy sikerüljön eljutni oda. De még nagyobb öröm lenne, ha sikerülne Efrém atyánkkal együtt kapaszkodni fel a Kárpátok Szentháromság monostorába! A monostornak ma összesen 6 lakója van.

7. Szent ez a hely

Jákob, miután álmot látott, felébredt, azt mondta: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam”. Ter 28, 16.

Azt hiszem, nem szabad csak úgy elszaladni a leírt helyek, monostorok mellett és kezdeni a következő helyszín leírását. Bár akkor, amikor egyik másik monostort meglátogattam, nem tudtam, hogy mennyi közös is van bennük. Ma, miután már munkára nem tellett erőmből, elolvastam a kis füzetet, melyben a fentebb említett szentéletű Jób élete van leírva.

Ekkor döbbentem csak rá, hogy az utóbbi három monostor épp a szentéletűnek köszönhetően, szorosan kapcsolódik egymáshoz. A Szentháromság monostort maga a szentéletű alapította – és milyen csodálatos módon történt mindez!A nankovoi monostorban szintén sok csodát tett, majd végül a Malaja Uga községben fejezte be életét, ahol bár nem volt monostor abban az időben, csak egyházközségi templom, de mégis, nem csupán a környékről, de nagyon messzi vidékről is a szó szoros értelmében özönlöttek a sztarechez az emberek. Gyógyító ereje volt az imájának, a jövőbe látott, és sok jót tett…

Most, miután elolvastam az életrajzát, döbbentem csak rá, hogy milyen különleges helyen is volt alkalmam járni. Hogy mennyire szent az a hely, ahol az Isten kedveltje, Jób atya élt. És ha most nincs is, de a múltban volt itt monostor, hiszen erről van feljegyzés, és maga a szentéletű is tett róla tanúságot, hogy van a hegyben egy rejtett monostor, és van a hegyben remete, aki a rejtekben imádkozik mindnyájukért, és akinek rendszeresen elviszi a Szent Titkokat. Azonban, hogy pontosan hol van – volt – ez a hely, arról a sztarec soha senkinek nem beszélt.

Nem is az a fontos, hogy tudjuk a helyet, ismerjük a nevét, vagy azt, hogy honnét származik. A lényeg az, hogy ebben a rendkívül szétszórt világban még mindig vannak ilyen remeték, akik barlangok mélyén, sziklák hasadékában rejtve imádkoznak bűneink bocsánatáért. Igen, ez valóság és nem tanmese, mert a Kárpátok hegyei hatalmas titkok őrzői, és többek között ilyen, mélységes lelki titkok birtokosai.

Mindig nagy élmény volt számomra, valahányszor átkeltem a Kárpátokon és keresztjét cipelő mezítlábas remetét láttam, aki néha fel-feltűnt a láthatáron. Most pedig, hogy személyesen is sikerült egy pici részt felfedeznem a hatalmas Kárpátok szent titokzatosságából, egészen biztos, hogy teljesen más érzések töltenek majd el, ha ismét arra járok majd.

Mindezek után sajnálom, hogy bár sokszor mentem már át ezen a csodálatos vidéken, eddig még sohasem tudatosult bennem a táj természeti szépségén túl a térség szent mivolta. Szent, amit maga Isten szentel meg a benne élő, legtöbbször rejtekben lakozó emberek alázata, aszkézise, imája és böjtölése által.És újra és ismét: ez nem mese, hanem valóság, hiszen ez a gyönyörű de titokzatos vidék adja nekünk korunk szentjeit. Alexij atyát, tiszteletreméltó Jóbot, és még ki tudja, hányan vannak rejtve ismereteink, elöl. Ki tudja, hány imádkozó szentet rejtenek ezek a hatalmas hegyek?

Nem is a név szerinti ismerésük, sem a hollétük pontos helye a fontos. A fontos az, hogy vannak, amiért áldott legyen az Úr neve, hogy adott nekünk ilyen szent helyeket, ahol szentéletű emberek buzgón fohászkodnak lelkünk üdvösségéért.

8. Szent Panteleimon monostora

Miután Iszaakij atyától elköszöntünk, azon törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e majd épségben lehozni a kocsit a hegyről. Amíg én ezen töprengtem, Amfilochij testvér már közölte is, hogy miután leértünk, pár száz méterrel odébb ismét felmegyünk egy másik monostorba. Mit is mondjak? Abban a pillanatban nem nagyon lelkesedtem, de nem is ellenkeztem. És így volt jól.

Embert és kocsit egyaránt próbára tevő út volt ez. De gondolom, csak én láttam így, mert akikkel találkoztunk akár a felfelé, vagy lefelé vezető úton, senkin se látszott az aggodalom. Bizonyára nem először jártak itt, vagy esetleg a közelben laknak. Hiszen itt minden sarkon, minden bokor mögött lakik valaki. Semmiképp sem hasonít az általunk megszokott, rendezett falusi településekhez. Ahol volt egy kis hely, vagy éppen úgy tetszett, ott épült egy ház.

Bár nem volt sem kapu, sem másféle kerítés, de azért tisztességtudóan a monostor vélt bejárata előtt kiszálltunk a kocsiból és tovább már gyalog mentünk. Néhány falubeli bérmunkáson kívül nem láttunk senkit. Persze, szerzetesek nagy tömegére nem is számíthattunk, hiszen itt mindössze egy szerzetes él és annak két segédje.

Végül is az egyik segédet megtaláltuk, aki szó nélkül, de egy határozott mozdulattal megmutatta, hogy merre menjünk, ha a sztarecet keressük. Mentünk is abba az irányba, de senkit sem láttunk. Amfilochij testvér a bátyuskát kereste, én meg bambán lépegettem utána, csodálva azt a festői tájat, ahol a monostor van.

Ki gondolta volna, hogy a zordnak tűnő hegyek ennyi szépséget rejtenek!

Egyszer csak megláttuk a bátyuskát, aki a rét egyik sarkában szorgoskodott. Bár Amfilochij testvért ismerte, mégis idegenkedve nézett ránk. Az elején azt hittem, hogy elzavar bennünket, de aztán mégis úgy döntött, hogy fölveszi az ünneplőt, és megmutatja nekünk a templomokat.

Nos, volt mit megnézni. Ebben a monostorban ugyanis a görög monostorok szabályzata szerint élnek, dolgoznak és imádkoznak. Ez azt jelenti, hogy éjszaka a templomban, nappal pedig munka. Ezért is nincs sok lakója a monostornak, mert kemény élet vár azokra, akik itt szeretnének fáradozni lelkük üdvösségéért. Korábban, amint aztudomásomra jutott, többen voltak itt, de nem bírták a szigorú szabályzatot, ezért elhagyták ezt a helyet.

A monostor területén két templom van. Egyik szebb, mint a másik. Friss, élénk színű freskók, ikonok, gondosan megmunkált ikonosztáz, takaros rend. Dioniszij igumen atya megmutatta a monostor kincseit (szentek ereklyéit), elmagyarázta röviden a hely történetét. Így tudtuk meg, hogy a templomok alatt a hegy gyomrában van egy harmadik, kívülről semmiképp sem látható templom, ahol régen télen szolgáltak a nagy hidegben, de most, hogy már az új templomban van fűtés, nem használják a sziklában lévőt.

Mivel nincs más felszentelt lakója a monostornak, csak az igumen atya, így minden szertartást egyedül végez. Az atya felhívta a figyelmünket a Szent Panteleimonról elnevezett forrásra, melyhez jócskán le kellett ereszkednünk egy kanyargós, – és mivel ősz volt, -síkos ösvényen. Ittunk a forrás vizéből és egy flakonnal magunkkal vittünk. Emberi szempontból nem tudhatjuk, mi vár erre a gyönyörű, de majdnem elnéptelenedett monostorra. Azért bátorkodom remélni, hogy Isten, ha ugyan a tizenegyedik órában is, de a megfelelő időben küld munkásokat, akik tovább viszik és gyarapítják az itt fáradozó atyák örökségét.

9. Vissza a nankovoi monostorba és az út folytatása

Nagyon hamar elrepült a délelőtt. Amfilochij testvérnek sürgősen vissza kellett térnie a monostorba, mert fontos küldetést bízott rá az igumen atya. Ezért miután megebédeltünk, megköszöntem a sok segítséget, amit a testvértől kaptam, és innét már egyedül folytattam zarándoklatomat.

Amfilochij testvér ellátott ugyan néhány jó tanáccsal, de a továbbiakban már egyedül kellett megbirkóznom a monostorok felkutatásával. Ez pedig nem is olyan egyszerű dolog. Már csak azért sem, mert az ott élő emberek teljesen másképp viszonyulnak az időhöz, a távolsághoz, a terep viszonyaihoz. Ami szerintük nagyon közel van, az adott esetben lehet száz kilométer is, valamint az az út, amelyik szerintük kitűnő állapotban van, számunkra szinte járhatatlan. Ezért egy kicsit árvának éreztem magam, miután már nem volt segítségemre Amfilochij testvér.

Mivel ősz van és jócskán délután is, azt tanácsolta a testvér, hogy a lipcsai Istenszülő Születése női monostorába menjek, mert az egy hatalmas monostor, és ott szállást is kapok. Indultam hát, magamban azt gondolva, hogy pillanatok alatt ott leszek, hiszen azt mondták, hogy csak itt van, nem is olyan messze. Egyik kereszteződésben aztán nagyon bizonytalanná vált a helyzet, ezért az épp ott tanyázó rendőrök útbaigazítását kértem. Persze mit is mondhattak volna, mint azt, hogy csak, tessék tovább menni, itt van az nem is olyan messze. Azért az én szemszögemből odébb volt az a nem is olyan messze lévő monostor.

Nagy örömmel kanyarodtam felfelé, amikor megláttam a bejáratot. Azonban hamar meg is álltam, mivel épp az ottan folytatott munkálatok miatt le volt zárva a bejárat. Próbáltam felmérni a terepet, vajon merre és hogyan lehet felmenni a monostorba. Ugyancsak lefagytam, amikor megláttam azt a kerülőutat, amely mondjuk egy traktornak, vagy nagyobb járműnek lehet, hogy nem túl bonyolult, de egy személyautónak annál inkább. Végül is nekivágtam. Izgalmas percek következtek, mert nem tudtam, hogy átjutok-e a hatalmas sártengeren, vagy épp a közepén maradok. Sikerült.

Elsőnek a nyári templom mellett haladtam el, majd a monostor udvarán hagyva a kocsit, körbe jártam és megcsodáltam a főtemplomot és a többi létesítményt. A nagytemplom nyitva volt, de senkit sem találtam benne. Szerettem volna valakitől megkérdezni a monostor történetét, valamint, éjszakára szállást kérni. Ahogy a nagytemplom gazdag díszítését csodáltam, hangokat hallottam. Mentem hát, hogy kérdezhessek. Egy idős nővér ült a kis helyiségben, aki bizony hamar elküldött, hogy keressek valakit a templomban, az majd elmondja a monostor történetét.

Nem sikerült senkivel sem beszélnem, ezért, miután körbejártam, fényképeztem, úgy döntöttem, hogy tovább megyek, mert talán elég időm van még sötétedésig, hogy egy következő monostorba eljussak. Nekivágtam hát újra a sártengernek és kijutottam a főútra. Nagyon bátrat gondoltam, és egy olyan monostort vettem célba, amely nem szerepelt a listámon, sem pedig Amfilochij testvér nem beszélt róla. Ugyanis, amikor átkeltem a nagy sáron, megálltam egy kis térképkutatásra. Ekkor fedeztem fel, hogy ha egy másik úton megyek tovább, akkor eljutok a Szent János Apostol női monostorba. Ez annál is inkább érdekes volt, mert másnap pont az Apostol ünnepe volt. Így nagyot gondoltam, és örvendezve afelett, hogy a monostor ünnepére érkezek, nekivágtam az ismeretlennek.

Nos, nem egy örömteli utazás volt a Kárpátok ezen részén haladni. Sikerült is bele bonyolódni az utakba, ezért többször is érdeklődnöm kellett, hogy merre van az arra. Megérkeztem a faluba és lestem, hogy hol bukkan fel majd a monostor. Egyszer csak elfogyott az út és csak a nagy erdőségbe vezető keskeny erdei út lett volna a folytatás, de ez nem volt túlságosan bizalomkeltő. Megkérdeztem hát egy arra járó embert, hogy vajon ez az út vezet-e a Szent János monostorba? Azt a választ kaptam, hogy bizony jócskán túlhaladtam azt a kereszteződést, menjek csak vissza, majd ott lentebb megmondják, hogy merre kell menni.

Hát mentem. Majd rá kellett jönnöm, hogy a 12 kilométer hosszú falu után még jó néhány kilométert kell menni rendkívül nem személyautónak való úton a monostor felé. A térképen mindössze csak azért jelölik a monostort, mintha ebben a faluban lenne, mert ez esik hozzá a legközelebb. Ezen túl semmi közük egymáshoz. A keserves úton elértem a falu végére, ahol egy fiatal fiú állt ráérősen. Megkérdeztem tőle, vajon erre van-e a monostor és egyáltalán el lehet-e jutni oda? A válasz egyszerű volt: „tessék megpróbálni”. Hát megpróbáltam. Aztán egy ponton úgy döntöttem, hogy visszafordulok.

Beérve a faluba, a fiú még mindig ott állt. Kérdezem, hogy mire vár? Azt mondja, hogy a buszra, aminek már 2 órája kellett volna jönnie, de még mindig nincs. Ezt a nyugalmat…Ha belegondolok, hogy nekünk 5 perc késés is egy örökkévalóságot jelent… Megkérdeztem, hogy hova szeretne menni, és elvittem. Kiderült, hogy Iza községbe, így akaratlanul is ezen a napon harmadjára jártam Nankovoban. Megérkeztünk Izába, majd én balra kanyarodva folytattam utamat, most már egy előre kiválasztott monostor felé.

10. Terebla – az Úrszínváltozás monostora

Ezt a monostort már két évvel ezelőtt célba vettem, de valami oknál fogva, amikor arra jártam, túlmentem rajta. Most viszont szaporán szeltem az utat, mert kezdett estébe hajlani az idő. A táj ismeretlen, ezért jobb, ha még világosban odaérek. Mivel először jártam erre, így itt is túlmentem a letérőn, de hamar útba igazítottak.

Mint általában a monostorok, ez is a hegyen van, és küzdelmes terepjárás előzi meg a monostor területére való feljutást. Küzdöttem is becsületesen, mígnem felverekedtem magamat a hegyre, ahol meglepetésemre senki sem volt. Kiszálltam a kocsiból, azon tanakodva, hogy most mi is legyen. Ekkor érkezett meg egy kocsi utánam, melyből két szerzetes és egy civil ruhás valaki szállt ki.

Egyik szerzetes elindult felém. Majd hamar elmondtam, hogy zarándokolok, és ezért tértem be ide is, megnézni ezt a monostort. Nagyon hamar belemerültünk a beszélgetésbe, de engem izgatott a dolog, mivel esteledett, hogy vajon itt van-e lehetőség megszállni. Mint az kiderült, a testvérek nincsenek is mind idehaza, és ez a kettő is csak azért jött vissza a monostorba, mert hoznak egy fuvar deszkát, amit át kell venniük. Itt még nagyon kezdetleges minden. A templom csak épülőben van, a kápolna ideiglenes jellegű. Mindössze a szerzetesek háza áll, noha még azon is van mit alakítani.

Azonban Varlaam igumen atya elmondta, hogy hova is lenne jó, ha mennék éjszakára. Valamint hozzáfűzte, hogy amennyiben a környéken bárhol, bármilyen nehézség adódna, csak hívjam fel, és azonnal segítségemre siet. Mindenesetre az este küszöbén egy ismeretlen tájon ez jóleső gesztus volt. Sikerült még egy gyors fotót készíteni, telefonszámot cserélni, és mielőtt elköszöntem volna, azt mondta az igumen atya, hogy várjak egy picit, hiszen nem engedhet el ajándék nélkül.

Leemelt a polcról egy ikont, és elkezdte elmagyarázni, hogy kit is ábrázol. Én pedig hozzá fűztem, hogy tegnap volt alkalmam leborulni a szent ereklyéi előtt, ugyanis az ikonon Szentéletű Jób volt. Így hát, amit elmulasztottam tegnap, azt ma Varlaam igumen atya pótolta. Elköszöntem és indultam a következő monostorba, bár a sötétedés miatt eléggé kétségeskedve, de mennem kellett.

11. Bedevla – az Úr Előhírnöke és Keresztelője, Szent Jánosnak monostora

Ha repültem volna, akkor sem jutottam volna sötétedés előtt a következő monostorba. Annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy a térképen megadott falutól hol, merre keressem. Szerettem volna remélni, hogy valahol közel van, de az eddigi tapasztalataim azt sugallták, hogy ne ringassam magam ilyen hiú reményekben.

Azt vettem észre, hogy már lassan kifelé megyek a településről, így jobbnak láttam megkérdezni, hogy merre is van a monostorba vezető út. Bár mielőtt a főútról letértem volna a faluba vezető útra, a benzinkúton megkérdeztem, hogy jó irányba megyek-e, de azon kívül többet nem tudtak mondani, mint hogy majd a faluban érdeklődjem. Ha még világos lett volna, akkor semmi gond, mert a hegyen lévő monostor kupolái messziről látszanak, de most már teljes sötét volt.

A faluban egy hölgy visszafordított, mondván, hogy majd a templom mellett forduljak be és a hegynek vezető úton, menjek, amíg el nem érem a monostort. Ó, jaj. De hol van a templom? Hiszen ezekben, a falvakban nincs közvilágítás, csak egyes házak, esetleg üzletek fényei mutatnak valamiféle irányt. Visszatérve a falu központjába, újra érdeklődtem a monostorba vezető út iránt. Készségesen megmutatták a hegyre vezető utat, amely a sötétben nagyon ijesztőnek mutatta magát. De mit is lehet ilyenkor tenni? Mentem hát, majd az egyes elágazásoknál mindig érdeklődtem, hogy merre is forduljak.

Végül eljutottam egy egyenes, de nagyon rossz útra, ahol már csak azt kellett figyelnem, hogy hol látom meg az út menti keresztet, hogy ott vegyem az irányt a hegynek. A sötéten és a nagy sáron kívül már csak az volt a borzalmasabb, hogy mennél messzebb mentem, annál rosszabb volt az út. De itt-ott házak is voltak, ezért úgy gondoltam, ha itt emberek laknak, akkor csak járható a terep.

A hatalmas őszi ködös estében egyszer csak enyhe fényt lehetett látni. Ez már a monostor főtemplomának fénye volt. A templom közelében leparkoltam, és siettem az Istentiszteletre, bár már nem sok volt már hátra belőle, mert a sötétben való barangolásom miatt jócskán előrehaladott volt az idő.

A templom nagyon nagy. Belépve olyan aprócskának éreztem magamat. Új épület, még nagy része csak épp, hogy ki van vakolva. A szentélyt viszont már ikonok borítják, és a néhány testvérből álló kórus hangja kellemesen betölti a nagy templomot. A szerzetesek háza is érdekes. Nem hagyományos a formája, persze ezt csak majd másnap fedeztem fel, amikor már világos volt. Az izgalomtól és a sötétben való bolyongásról eléggé elfáradtam. Bár az októberi hideg savanyúan hatott a hatalmas templomban, de némi melegséget sugárzott a szerzetesek éneke.

Egyszer csak egy fiatal szerzetes – talán csak növendék – jött felém. Kedvesen mosolygott, majd meghajolva hozzám lépett és áldást kért. Gyorsan elmondtam egy-két mondatban, hogy mi járatban vagyok, és hogy amennyire ez lehetséges, szeretnék megszállni a monostorban. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, csak meg kell várni az Istentisztelet végét, de addig is menjek a „kliroszra”- vagyis az énekesekhez.

Nagyon megköszöntem a kedves fogadtatást, de inkább itt, a templom szögletében csendben hallgatom az éneküket. Miután befejeződött a szertartás, együtt mentünk át a szerzetesek házába. Bevezettek az ebédlőbe, majd az egyik testvér elment az igumen atyához, hogy engedélyt adjon számomra, hogy ott tölthessem az éjszakát. Maga Vlaszij igumen atya jött le fogadásomra, és szállásolt el a vacsora után, majd éjszakába nyúlóan beszélgettünk mindenféléről. Megegyeztünk abban, hogy másnap az Istentisztelet végeztével elkísér zarándoklatom következő helyszínére.

Reggel aztán egy kicsit átrendeződött a program, mert Vlaszij atya cellájában gyűltünk össze egy kis beszélgetésre, kávéra a testvérekkel. Miután mindent megbeszéltünk, indultunk világot látni. Nem csomagoltam, mert mindenképp vissza kellett jönnöm a monostorba, visszahozni Vlaszij atyát, meg aztán még az sem volt világos, hogy mikorra érünk vissza, és hogy érkezek-e még aznap tovább menni. Így, miután már a köd is felszállt, vettük az irányt a híres körtvélyesi monostorba.

12. Körtvélyes – Szent Mihály Arkangyal férfi monostor.

Erről a monostorról korábban sokat hallottam, de valahogyan olyan elérhetetlennek tűnt számomra. Talán két éve annak, hogy az interneten olvastam róla az ott végzett ásatásokkal kapcsolatosan, és akkor nagy hévvel elhatároztam, hogy elmegyek oda. De ugye, milyen is az ember…  A kezdeti lelkesedés elmúlt, és nem mentem sehová.

A nyáron, Bárdfán voltunk virrasztáson Szárovi Szent Szerafim ünnepén. Itt találkoztam a Csehországból érkezett Szerafim atyával, akivel már korábbról ismertük egymást, és valahogyan szóba került Körtvélyes. Elmondta, hogy milyen vendégszerető, kedves atyák lakják a monostort, és hogy mennyire érdekes megtekinteni az ásatásokat, valamint a leleteket.

Nos ezért az idei zarándoklat során semmiképp sem szerettem volna kihagyni a körtvélyesi monostort. Miután megérkeztünk, Petro atya fogadott bennünket és nagyvonalakban elmagyarázta a hely történetét. Azonban sokat nem tudott velünk foglalkozni, mert állandóan jöttek a zarándokok, adományozók, és egyik másik ügy elintézése közben tudott velünk egy picit foglalkozni. Figyelmünkbe ajánlotta az ismeretlen szentek ereklyéit, melyek a régészek szerint a 10.-12. századból származhatnak. Bár nem tudni kinek a csontjai, de az bizonyos, hogy szentek, mivel a megszállott emberek nem maradnak meg az ereklyetartó közelében, hanem elveszítik nyugalmukat és különös hangon ordítozva rohannak ki a templomból.

Miután kívül belül megmutatta az atya a templomot, váratlanul azt mondta: „gyere csak!”. Odahívott a szentek ereklyéihez. Felnyitotta a tartót és adott egy darabot, mondván, legyen neked is, hogy a te templomodból is meneküljön a gonosz. Mit is mondhattam volna? Nagyon örültem, hiszen a zarándoklat további útján szent ereklyével utazhatok. És persze hazaérkezésem után pedig Szent Mózes hajlékában nyújt majd segítséget a hozzá folyamodóknak.

Nos, egy újabb rendkívüli alkalom, hogy ünnepre, a körtvélyesi szent ereklyéjének elhelyezésére gyűljünk össze Szent Mózes hajlékában!

Ahogyan azon álmélkodtam, hogy milyen nagy kegyelemben volt itt részem, hozzám lépett Vlaszij igumen atya, és azt mondja, hogy az egyik zarándok beszélni akar velem. Nos, ez meglepett, mert ugyan mivel szolgálhatok én egy Kárpátaljai zarándoknak? Hamarosan kiderült, hogy Szlovákiából jöttek, és látták a monostor udvarán a szlovák rendszámú kocsit, ezért érdeklődtek, hogy ki van itt.

Újra csak kegyelem! Olyan volt ez a beszélgetés, amire nem számítottam. Isten különös gondviselése vezetett bennünket oda egy időben. Ezért már egyáltalán nem tudott semmi sem gondot okozni az út során, látva és érezve Isten lehajló szeretetét. Remélem, idehaza találkozunk majd azokkal az emberekkel, és Istentől megáldott lesz annak a találkozásnak minden pillanata.

Látva, hogy Petro atyát nagyon lekötik a zarándokok, úgy döntöttünk, hogy nem zavarunk tovább, de folytatjuk utunkat. Itt volt az ideje, hogy eldöntsem, hogy hogyan is tovább. Vlaszij atya említett még egy monostort, de azt is hozzátette, hogy nincs közel és az odavezető út sem a legjobb ezért ettől eltekintettem. Visszavittem hát az atyát a monostorába, majd kis gondolkodás után arra a döntésre jutottam, hogy estig még elég időm van ahhoz is, hogy akár Pocsajevbe is eljussak. Itt csak azt kellett eldönteni, hogy vissza megyek-e Munkácsra és a már jól ismert útvonalon megyek, vagy pedig újra Körtvélyesen át az ismeretlenbe. Vlaszij igumentől úgy váltam el, hogy még nem tudom, melyik úton megyek tovább. Leérve a faluba, még mindig tanácstalan voltam. Majd Körtvélyes felé vettem az irányt. Mikor megérkeztem a faluba, felmenten ismét a monostorba, hogy Petro atya véleményét is kikérjem. Jobbnak látta a munkácsi utat, de azt is elmondta, hogy vegyem figyelembe, hogy mennyire vissza kell mennem, hogy eljussak Munkácsra. Hogy könnyebb legyen dönteni, azt ajánlotta, hogy ne rohanjak sehová, de ebédeljek velük, és majd közben az Úr megadja a választ. Így is lett. Ebéd után elindultam vissza Munkácsra, majd tovább a kijevi úton, órákon át Pocsajev felé.

Tudtam, hogy igyekeznem kell, hiszen kilométerek százai vannak előttem, és elég sokáig tartott, amíg a mindféle úton visszakeveredtem Munkácsra. Itt aztán a lovak közé csapva haladtam. A lassan lemenőben lévő nap pedig csodálatos látképet biztosított számomra az út során, a Kárpátokon át. Hogy mennyire lefoglalt a táj szépsége, az csak akkor tudatosult bennem, amikor a rendőrök megállítottak gyorshajtás miatt.

Na, most viszont vége az ábrándnak, térjünk vissza a valóságba! Arra gondoltam, hogy mint külföldit, jól megbüntetnek, és fordulhatok vissza, mert nem marad pénz a további útra. Viszont egyidejűleg az is eszembe jutott, hogy szentek ereklyéje van velem a kocsiban, ezért vidáman húztam le az ablakot, és vártam a rendőrök látogatását.

Mikor közelebb léptek, az egyik rendőr széles mosollyal azt mondta: „Dicsőség Istennek, bátyuska! Hová igyekszel ilyen nagy sebbel?”. Nos, mondom én nagy alázattal, hogy Pocsajevbe igyekeznék, és hogy már a nap lemenőben, a Lavra meg még nagyon messze van… a gond csak az volt hogy a negyvenes szakaszon több mint kilencvennel mentem…

Nos, vártam az ítéletet. Az pedig úgy hangzott, hogy üljél, bátyuska nyugodtan vagy tíz percet a kocsiban, „mintha” eljárnák veled szemben, majd pedig ha intünk, akkor folytasd utadat a Lavra felé.

Íme, a körtvélyesi szent ereklye egyik csodája! Folytattam hát utamat Pocsajev felé, ami még néhány órát igénybe vett.

13. Pocsajev

Már egész későn, fél tízkor érkeztem meg a Lavrába. Néhány apróságot vettem csak magamhoz és igyekeztem a zarándokházba, hogy mielőbb szállást foglaljak. Az Istentiszteletre már nem mentem aznap este, hiszen már csak percek voltak hátra a befejezésig. Leraktam dolgaimat és mentem az ebédlőbe, hogy vacsorát vegyek.

Jólesett a sok mindenféle út, a sötétben való vezetés és minden egyéb után a Lavra biztonságában érezni magamat. Nem tudom megmondani pontosan, hogy hányadszor vagyok itt, mert amikor már tizedszer jöttem, utána már nem számoltam. Azt tudom, hogy az idén ez a második alkalom.

A papok és vendég szerzetesek szobájában kaptam helyet. Jó hely ez, mert itt különféle emberekkel lehet ismerkedni, beszélgetni. Ez alkalommal rendkívül jó társaság volt a szobában. Ha az ember itt tartózkodik két-három éjszakát, nagyon sok egyházi emberrel találkozik, nem csak Ukrajnából, de szinte szerte a világból. A legtöbben csak egy éjszakát maradnak, és mennek is tovább.

Ezen alkalommal ott volt egy fehérorosz szerzetes Afanaszij, aki vidám történetekkel boldogított bennünket. Úgy jött el Moszkvából Pocsajevbe, hogy egy fillér sem volt a zsebében. Mikor megkérdeztem, hogy ki fizeti az utazásait, akkor nagy mosollyal azt mondta, hogy minek neki pénz, hiszen az Istenanya vele utazik.

Egy másik érdekes személy Mihály testvér volt Kijevből, akivel szintén jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem kevésbé a novoszibirszki két szerzetessel is, valamint a moldovai Kisinyovból, Száva igumennel. Szép napokat töltöttünk el a Lavrában.

Hajnalban aztán igyekeztünk a Lavra főtemplomába, hogy részt vegyünk a szertartásokon. Ezek végeztével leengedik az Istenanya csodatevő kegyképét, mely előtt Akathisztoszt énekelnek, miközben lehetőség nyílik mindenki számára érintkezni az ikonnal. Megható része ez a napi szertartásnak. Innét igyekszünk a Szentháromság templomába, ahol már kezdődik is az első, úgynevezett korai liturgia. Közben lehetőségünk van leborulni a pocsajevi szentek – Jób és Amfilochij ereklyéi előtt, melyek most itt nyugszanak, mivel a barlangtemplom, ahol eredeti nyughelyük van, most felújítás miatt zárva van. A szent liturgia végeztével bizony jólesik egy kis pihenés. Majd mindenki a maga belátása szerint cselekszik, osztja be idejét az esti Istentiszteletig.

Az Istentisztelet, mint mindig, magasztos, felemelő. Szárnyal az ember lelke. A hajnalban kezdődő szertartások majdnem délig tartanak. Mindig valami történik. A zarándokok folyamatosan jönnek – mennek. Rengeteg ember fordul meg ezen a helyen.

Mint az már szokásommá vált, az esti szertartásra a Lavrától három kilométerre fekvő Szentlélek szkitiszbe szoktam menni. Így történt ez most is. Velem együtt utazott Michail a szobatárs is. Ahogy mentünk az úton, egyszer csak egy szerzetest láttunk ballagni, aki nyilván szintén a szkitiszbe igyekezett. Felvettük hát, amiért nagyon hálás volt, mert elég hideg szél fújt és az eső is szemerkélt.

14. A Szkitisz

Menet közben kiderült, hogy a szerzetes nem vendég, hanem pocsajevi diakónus, Panteleimon atya. Mint elmondta, ő is szívesen jön a szkitiszbe szolgálni, mert itt olyan családias a hangulat. Mindez azért van, mert jóval kisebb a templom és nincs olyan nagy zsongás, mint a Lavrában, ahová szinte percenkint érkezik egy – egy új zarándokcsoport.

Miután megérkeztünk, még volt annyi időnk, hogy betekintsünk a szkitisz kegytárgyüzletébe is. Itt Michail testvér megismertetett engem egy ottani szerzetessel, ami nagyon jó volt. Fiatal, nagyon kedves és értelmes ember. Örömöt jelentett ez nekem. Innét, mint mindig, a Szárovi Szent Szerafim tiszteletére szentelt altemplomba megyünk. Különös hangulata van ennek a templomnak. Rengeteg szent ereklyéje található itt. Jóleső érzés újra körbejárni és hódolni előttük.

Ezek után a felső templomba igyekszünk, hogy elcsendesedve várjuk az imaórák és majd az esti Istentisztelet kezdetét. Csendes, halk hangon szól az ima, lágyan simogatja a zarándok lelkét. Az egy szál aprócska gyertya fényénél olvassák a zsoltárokat és ez balzsam a megfáradt vándor lelkére.

Ahogy így hallgattam a zsoltárokat, egyszer csak hozzám lépett az új ismerős és beküldött a szentélybe, hogy menjek és segítsek a bátyuskáknak a megemlékezésekben. Kedves volt a fogadtatás, és szívesen vették a segítséget is. Két hatalmas könyvet raktak elém, melyben nevek százai vannak feljegyezve –úgy élők, mint holtak – és ezek nevét olvasva szedtem ki egy-egy részecskét mindenkiért külön a proszforából, ami majd a reggeli liturgián bekerül a Szent Titkokkal telt kehelybe. Mindez órákon át tart, majdnem az Istentisztelet végéig.

Másnap a kijevi szentek tisztelete volt. Ezért az esti Istentisztelet is ünnepélyesen zajlott. A megemlékezéseket végezve, hozzám lépett a szertartást vezető bátyuska és megkért, hogy vegyek részt velük együtt a polyeleoszon (a sokirgalmú ének és a magasztalás a hajnali szertartáson). Hát ez eléggé meglepett, mert ismerve a monostorok pontos szertartásrendjét, tudtam, hogy nagyon kell vigyázni minden apró pici részletre. Azt azonban remélni sem mertem, hogy majd én állok az elöljáró jobbján. Ugyanis, aki nem ismeri a sorrendet, annak kedvéért leírom, hogy ez a legfőbb hely, amikor több pap szolgál együtt. Ez a helyzet egyszeriben zavarba hozott, mert erre egyáltalán nem számítottam. Bár vonakodtam, de az igumen eldöntötte, és kifogásnak helye nincs.

A magasztalás és az olajkenet végeztével visszamentünk az oltárba, folytattuk a megemlékezéseket. Miután ezzel végeztünk volt alkalmunk beszélgetni az atyákkal, és Panteleimon diakónussal is. Nagyon jó hangulat alakult ki. Végezetül aztán a szerzetesi ebédlőbe vonultunk. A vacsora után Michail testvérrel és Panteleimon diakónussal együtt tértünk vissza a Lavrába.

Vasárnap aztán úgy döntöttem, hogy a reggeli Istentiszteletre is a szkitiszbe megyek. Mivel Panteleimon bátyuska is ott szolgált, volt időnk beszélgetni mindenről. Elmondtam, hogy én hétfő reggel a korai liturgia után folytatni szeretném a zarándoklatot. Ezért holnap már nem találkozunk a templomban. Mire a bátyuska megkérdezte, hogy merre tartok zarándoklatomban. Elmondtam az útirányt, mire felcsillant a szeme és azt mondta: „bátyuska, nem mehetnék magával, hiszen és most két hétre haza megyek és nem is olyan messze laknak a szüleim attól a várostól, ahová éppen menni készül?”.

Ó, na! Hát kérdés ez egyáltalán? – feleltem. Ez csak természetes, hogy viszlek magammal, és majd menet közben kiderül, hogy hogyan tovább. Így történt, hogy Pocsajevből a néhány órás utat a számomra oly kedves emberek felé nem egyedül kellett megtennem. Elég későn indultunk el Pocsajevből, ezért igyekezni kellett, hogy a délutáni Istentiszteletre odaérjek a vendéglátómhoz, mivel másnap ünnep volt, az Istenszülő Oltalmának ünnepe. Ez volt tehát a terv, hogy egy bizonyos ponton elválnak útjaink, és majd mindenki megy dolgára. Az Úr viszont másképp rendezte dolgainkat, lépteinket egészen másfelé irányította.

Az út gyorsan eltelt. Eljutottunk arra a pontra, hogy lassan elválnak útjaink, vagy esetleg még a legközelebbi városba elviszem a bátyuskát, és majd visszajövök, folytatom saját utamat. Megálltunk egy pihenőhelyen, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Egyszer csak azt mondja a bátyuska, hogy ő inkább menne egy monostorba, mintsem haza, mert hogy holnap abban a bizonyos monostorban nem csupán az Istenszülő Oltalmának ünnepét tartják, de a monostor saját csodatevő ikonjának ünnepe is van. Rengeteg pap, a hívek hatalmas serege, fényes ünnep lesz ott holnap, bátyuska, vágyakozik a lelkem. Annál is inkább, mert abban a monostorban érintette meg az Úr az én lelkemet, ott hívott meg az Ő szolgálatára, ott táplálták az aprócska lángot, amely szerzetesi hivatássá nőtte ki magát.

Nos jó, hát, ha nem mész most a rokonokhoz, majd elmész az ünnep után, mondom én.  Azonban az elbeszélése felkeltette a figyelmemet. Most mit is tegyek? Hol van az a monostor, testvér, kérdezem én, messze? Hát nincs közel, bátyuska, még vagy jó két óra az út odáig, ha nem több, de én nagyon szeretnék oda menni. Most, hogy így mondod, azt hiszem, hogy már én is szeretnék veled menni, válaszoltam. De mit mondok majd a vendéglátómnak, aki délutánra vár a templomában?

Cselekedjünk hát! Felhívtam Alexij bátyuskát és elmondtam neki, hogy bár már a kertek alatt vagyok, de most mégis elkanyarodok egy kicsit, és ha az Úr is úgy akarja, akkor holnap találkozunk az Oltalom ünnepén. Nem bosszankodott az atya, mert miután elmondtam döntésem okát, saját maga is arra biztatott, hogy menjek csak, mert hatalmas lelki élményben lesz részem. Így indultunk hát tovább, számomra az ismeretlenbe, az Istenanya Oltalmába ajánlva magunkat a világ egy gyönyörű, kegyelemben gazdag helye felé, Brailovba a Szentháromság női monostorába.

15. Brailov – a gazdag múltú monostor

Az első kilométerek borzalmasak voltak. Szerpentinekre számítottam, hiszen már jártam többször is ebben a faluban, de az útviszonyok borzalmasan elromlottak. Eredetileg nem terveztem áthaladni ezen a falun épp az utak miatt, de most, hogy így döntöttem, hogy megyek Brailovba, nem volt más választás, el kellett ezt is viselni.

Valóban nem volt közel ez a kis városka. Hegyek és völgyek váltották egymást. Mindig, amikor a következő dombra kapaszkodtunk fel, reménykedtem, hogy már a domb után bizonyára valamilyen település lesz. Sajnos nagyon sokszor ismétlődött meg ez a fel a dombra, le a völgybe. Panteleimon bátyuska látta, hogy már eléggé fáradok, ezért próbálta menteni magát, hogy ő nem kívánt tőlem ekkora áldozatot.

Nos, tudom, hogy nem, de magam döntöttem úgy, hogy elmegyek. Egyszer csak elfogyott a monoton útvonal és lassan közeledtünk a célhoz. Ahhoz képest, hogy kisvárosnak számit a település, eléggé rendezetlennek tűnt és az utak minősége sem volt városi… De most ez nem is nagyon érdekelt. A monostor főbejáratánál álltunk meg. Hatalmas komplexum tárult elém. Valami azonban az épületek formája nyomán nem a hagyományos ortodox monostorok, benyomását keltette bennem.

Mikor megismerkedtem a hely múltjával, akkor minden világos lett. Ugyanis ez a monostor a 18. század végén a trinitáriusok klastromaként épült. Azonban a 19. század harmincas éveiben teljesen elnéptelenedett, ezért 1832-ben az épületet átadták az ortodoxoknak, de csak a főtemplom melletti Örömhírvétel kápolnát használták, mint egyházközségi templomot. Maga a kolostor épülete a többi templommal és építménnyel együtt az enyészet prédája lett.

Majd 1845-ben költöztek át ide a területileg központi városból, Vinnicából a nővérek, ahol a monostor épülete kicsinek bizonyult. Az elképesztő állapotú monostorba, ahol beszakadt a tető, hiányoztak az ablakok, mindenütt omladozó vakolat, vidám szívvel jöttek a nővérek, és szorgos munkával felújították, élettel töltötték meg az omladozó monostort.

Az áldozatos munkát siker koronázta. A hatvanas években már árvaházat és vasárnapi iskolát is működtetett a monostor. Sajnos 1932-ben bezárták a monostort és 10 éven át a német-román okkupáció helyszíne lett. Majd 1957-ben ismét teljesen felújították a nővérek. Kilométerekről hordták gyalog a vállukon a deszkát a kívül-belül megújult monostor számára.

Ennek az áldozatos munkának a gyümölcsét mindössze öt évig élvezték, mert 1962-ben ismét bezárták a monostort, és most már úgy tűnt, hogy végleg. A szerzetesi élet ezen a helyen, mint sok más monostorban is, csak 1990-ben kezdett újra éledni. Mára viszont a monostorban helyreállt az élet. Noha sok még a tennivaló, de az eddig elvégzett munka hatalmas alkotóerőről tanúskodik.

Nos, ide, ebbe a gazdag múltú, sok viszontagságot elviselt monostorba érkeztünk meg Panteleimon bátyuskával aki, miután kiszálltunk a kocsiból, új erőre kapott. Látszott rajta, hogy számára itt minden saroknak, minden fűszálnak külön története van. Ismeri a monostor területét, és mint máskor, most is örömmel töltötte el lelkét, hogy újra itt lehetett e megszentelt falak között.

Először a nagytemplomba mentünk, ahol az ünnepi díszítést végezték a nővérek. Hatalmas épület, gyönyörű ikonosztázionnal, példás renddel. Sok kincse van a templomnak, mint például a Brailovo-csensztochovai Istenanya csodatevő ikonja. Körmenetben hozták vissza 1995-ben a kerületi központból a monostor legdrágább kincsét Brailovba. A körmenet reggel kilenckor indult és este tízre érte el Brailov határát. Innét harangszó kísérte az ikont a monostor főtemplomába, ahol az arra előkészített díszes állványra helyezték. A hívek sereglettek minden irányból, mindenki az Istenanya csodatevő ikonjához akart járulni. Bár, mint említettem, hatalmas a főtemplom, de most képtelen volt befogadni a zarándokok tömegét. A virrasztó Istentisztelet pontban éjfélkor kezdődött, amit majd hajnalban a szent liturgia követett. Sokan csak az udvaron a templom körül fértek el és hangszórókon keresztül hallgatták a szertartást.  Ez az ikon, ugyanúgy, mint Pocsajevben, az ikonosztáz királyi ajtói felett van, és minden nap leengedik érintkezésre a nővérek, hívek és zarándokok számára.

A monostor másik kincse a Pocsajev-brailovi Istenanya ikonja. 1672-ben a térséget törökök szállták meg, ekkor tűnt el nyomtalanul az ikon a monostorból. Majd 1887-ben találták meg Pocsajev egyik templomában, melyet 1888-ban adtak vissza a brailovi monostornak.

Miután ezeket elmondták nekem a főtemplomban, az ebédlőbe tereltek bennünket. Innét a szálláshelyre, hogy a több órás út után és a virrasztó Istentisztelet előtt pihenjünk egy keveset. Jól is esett volna. Pantelejmon bátyuska azonban annyira örvendezett amiatt, hogy végül csak sikerült eljutnia ide, a monostor ünnepére, hogy felajánlotta, tegyünk egy sétát a monostor területén, mert sok mindent szeretne megmutatni nekem. Látva az ő lelkesedését, bár jócskán elfáradtam, nem mondhattam nemet.

A hattyúk tava

Miután lementünk a monostor gazdasági területére, akkor láttam, hogy az egész egy félszigeten terül el. Érdekes látkép tárul az ember elé erről a helyről. A bátyuska megkérdezte, hogy amikor a monostorhoz közeledtünk, láttam-e a tavat? Hát, láttam, mondtam én, de nem nagyon nézelődtem, mert az utat kellett figyelnem.

Bátyuska, ha meghallgat, elmondok egy történetet, mondta Panteleimon testvér, amit a helyi hagyomány erről a tóról tart.

Nagyon gazdag emberek lakták a vidéket, amit a monostor hatalmas épületei is bizonyítanak, hiszen az alapítónak nem kis pénzébe került egy ilyen épület-együttest létrehozni.

Nos, a településre rendszeresen eljárt pihenni az ismert zeneszerző, Csajkovszkij is. Egyik alkalommal, amikor a tópatron sétált, annyira nagy hatást gyakorolt rá a táj szépsége, a tó és annak vizén a sok fehér hattyú, hogy ez ihlette a mestert a később világszerte ismert szerzeményének a „Hattyúk tavá”-nak megkomponálására.

Na, nesze neked pap, te meg aludni akartál… Hát sok mindent láttam hallottam a zarándoklat során, de erre semmiképp sem számítottam, hogy ott bandukolok majd, ahol egykor a táj szépsége Csajkovszkijt alkotni ösztönözte. Most, október közepén nem láttam egyetlen hattyút sem úszkálni a tó vizén, de annyira el voltam varázsolva az új ismeretektől, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy nyáron vajon látni-e még a brailovi tavon hattyúkat úszkálni?

Ezt nem tudom. De mindenképp utána járok majd a dolognak. Minden esetre érdekes lenne tudni, hogy van-e vajon vagy egy is annak a hattyúnemzedéknek utódai közül a brailovi tavon, melyeket hajdanán maga a mester, Csajkovszkij is látott, és amelyeknek szépsége egy ilyen mű megírására ösztönözte őt ?

A virrasztó Istentisztelet

A séta végeztével már nem volt kérdés, hogy pihenünk-e, mert pár perc múlva indulnunk kellett a templomba. A helyi atyák már ott voltak. Ilyenkor azonban az ünnep alkalmából sokan jönnek a környező falvakból is, hogy együtt ünnepeljenek a monostor lakóival.

A monostor élő legendája Kirill szchiarchimandrita. Miután megtudta, hogy honnét jöttem, azonnal elmondta, hogy még valamikor gyermekként járt Eperjesen, ezért úgy tekintett rám, mint kedves régi ismerősre. A többiekkel való megismerkedés után mindjárt feladatot is kaptam. A nővérek könyvét rakták elém, hogy a holnapi proszkomidiára szedjem ki a részecskéket. Jó vastag könyv volt, sok száz névvel. Nem érkeztem a polyelejoszig elvégezni, ezért még jóval utána is folytattam a megemlékezést.

Közben odajött hozzám az egyik atya, aki szintén az ünnepre jött, és feltette a nagy kérdést, hogy vajon nincs-e kedvem szolgálni az éjszakai liturgián. Nem voltam felkészülve a kérdésre, hiszen nem is tudtam a szertartások rendjét. Arra meg egyáltalán nem gondoltam, hogy éjszaka is lesz liturgia. Amint az majd később kiderült, nem ez volt az egyetlen meglepő dolog.

Mivel a terv szerint másnap reggel el kell, hogy induljak Alexij bátyuskához, ezért már az ünnepi liturgián úgysem tudtam volna szolgálni. Bár nagyon sok szépet és jót hallottam magáról az ünnepről, de semmiképp sem szerettem volna csalódást okozni azoknak, akik a megegyezés szerint máshol vártak rám. Nos, ez az éjszakai szolgálat lehetősége szinte egyenesen ajándék számomra, ezért hamar el is fogadtam.

Bármennyire is tény, hogy hajnali fél ötkor keltem, végigállva Pocsajevben a reggeli szertartásokat, majd 6 órát a volán mögött, valamint itt sem sikerült pihenni, most ez nem számított. Az sem számított, hogy ma este se pihenhetek másfél óránál többet, mert menni kell az éjszakai liturgiára. Végül harmadjára az sem tudott most érdekelni, hogy az éjszakai szolgálat után sincs pihenésre lehetőség, hiszen kilométerek százaira valahol egy kis közösség nagy szeretettel vár. Mindezt csak utólag gondoltam át, hogy hogyan volt ez lehetséges? Csakis az Istenszülő Oltalma alatt. Más magyarázat nem létezik ebben az esetben.

Az éjszakai liturgia

A virrasztó Istentisztelet után nem mentem a többiekkel az ebédlőbe, hiszen nekem már készülnöm kellett a szolgálatra. Elvonultam tehát, és a templom csendességében olvasni kezdtem az előkészület imáit. Ezek végeztével nem sok értelme lett volna aludni, de azért egy fél óra pihenés még belefért.

A monostorban három templom van. Az éjszakai liturgiát mindig az altemplomban szolgálják. Ez a kijevi barlangmonostor két alapítója, Antonyij és Teodósziosz tiszteletére van szentelve. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mikor kezdődik majd a liturgia, ezért már jóval korábban átmentem a monostorba, nehogy elkéssek. Ott kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nincs pontos információk birtokában. János atya – egy környékbeli falu papja, szintén ott járt-kelt a folyosón. Miután eligazítást kaptunk, levezettek bennünket az altemplomba.

Volt egy olyan világias, – és most már tudom, hogy helytelen gondolatom, – hogy talán a szolgáló papok, segédek és néhány álmatlansággal küzdő nővéren kívül nem is lesz ott senki. Hála Istennek nagyot tévedtem. Amikor kinyitották a templom utcai bejáratát, szinte özönleni kezdtek az emberek. Pillanatok alatt a nem túl nagy, de kicsinek sem mondható altemplom megtelt hívekkel. És nem csupán a maga egyszerűségében hívekkel, de szentekkel… Nagyon sajnálhattam volna, ha a pihenésre és a hajnali utazásra való tekintettel ez a lehetőséget elmulasztom. És bizonyára ez a látvány, a kegyelem, ami ott engem akkor ért, adott erőt ahhoz, hogy bár már több mint 24 órája nem aludtam, a fáradtság semmilyen jelét nem érzékeltem.

A tiszteletet, összeszedettséget parancsoló, de egyben szelídséget sugárzó igumen atya magatartása nem is adott lehetőséget a gondolatok elkalandozására. Ha jól emlékszem, akkor hajnali negyed kettő volt, amikor elkezdődött a liturgia. A nővérek angyali éneke, a szertartás méltóságos menete, az altemplom különös hangulata, valahova a kereszténység korai fázisába repítette lelkünket, amikor még titokban, katakombákban jöttek össze a Szent Titkok megünneplésére.

Amikor azt mondtam, hogy szentekkel telt meg a templom, nem költői fogást igyekeztem alkalmazni, de tény és való, hogy így volt. Pontosan azért volt ez így, mert a templomba lejövő emberek karján majdnem mindenkinek gyermek volt. Senki sem, hagyta odahaza még a legkisebbet sem – mondván, hadd aludjon! Sajnos nálunk ez a vasárnapi, délelőtti liturgián sincs így. A nyugati beállítottságú ember „megkíméli” gyermekét attól, hogy a szentség túláradjon lelkében…

A gyermeküket egész éjjel, karjukon tartó szülőkön kívül sok fiatal és a többi korosztály képviselői is jelen voltak a liturgián. Szinte alig volt olyan, aki ne járult volna a Kehelyhez. Azt hiszem, már elmúlt három óra, amikor vége lett a liturgiának. Ekkor megcsapott a fáradság szele, de mindössze egy óra pihenésre jutott csak idő, mert indulnom kellett a világ egy másik, szintén gyönyörű pontjára.

Ritka élmény volt itt lenni, noha csak rövid ideig is. Ahogy majd néhány nappal később Panteleimon bátyuska elmondta telefonon, rengetegen jöttek úgy hívek, mint papok a délelőtti ünnepre. Istennek nagy nyája gyűlt össze ezen a szent helyen, hogy méltóan ünnepelje az Istenanya Oltalmát.

Milyen meglepő volt az, amikor egyik helyen erről beszéltem, és ott azt mondták, hogy különös, mert az éjszakai liturgiát egyedül a helyiek szokták szolgálni. Nem nagyon engednek idegent maguk közé. Ez, ebben a formában számomra nagyon megtisztelő volt, hogy ott lehettem.

A zarándoklat folytatása

Miután egy órányit pihentem, vettem a betyárbútort és indultam. Nem kis feladat várt rám. Nagyon korán volt még, sötétség és hatalmas köd… Ezért aztán nem tudtam megnézni még egyszer a hattyúk tavát sem, hiszen csak gondoltam, hogy most épp azon a tájon járok. A köd és a sötétség meghozta eredményét. Sikerült egy kereszteződésben másfelé kanyarodni. Még szerencse, hogy nem ellenkező irányba, csak egy kicsit oldalt, honnét aztán egy kisebb kerülővel sikerült vissza jutnom az eredeti útvonalra. Mindez azt eredményezte, hogy a faluba, ahová igyekeztem, nem sikerült a liturgia kezdetére odaérni, de nem sokat, mindössze pár percet késtem.

Ahogy azt a későbbiekben tapasztaltam, annál nagyobb öröm töltötte meg a templomot, amikor megérkeztem. Igen, hiszen olyan volt ez a kis közösség számára és az én számomra is, mintha haza érkeztem volna, hiszen már harmadjára járok itt, ezen a messzi tájon. A liturgia végén a közösség legidősebb tagja – a 85 éves Anna köszöntött és ajándékot adott át: az Istenszülő Jeruzsálemi ikonját.

Majd következett a hagyományos ünnepi ebéd a templomkertben. Ezek után elindultunk Alexij  bátyuskáékhoz, és az ismételt találkozás örvendező percei után bizony, köszönve a vendéglátók szíves megértését, szinte szó szerint, mély álomba merültem. Mit is mondhatnék, rám fért.

16. Novodnyesztrovszk

Noha Alexij bátyuska falun szolgál, de bent lakik a városban. Itt több ortodox lelkész is lakik. A következő két nap pihenéssel telt. Beszélgettünk az elmúlt egy év eseményeiről, meg minden más közös dologról. Az egyházi ünnep után civil ünnepet is tartottunk, hiszen pont egy éve volt az, amikor a bátyuska sógornője ment férjhez (én is ott voltam). Egyik este összejöttünk tehát és megünnepeltük az egyéves évfordulót. Csütörtökön meglátogattuk Nesztor bátyuskát, mert mindig tőle szerezzük be az áldozati gyertyákat, valamint a tömjént is.

Pénteken aztán kimentünk a faluba, hogy szolgáljunk a templomban. A falu nagyon öreg. De nem csak a falu, hanem annak lakói is. Munkalehetőség nincs, így a fiatalok és a munkaképesek messze eljárnak dolgozni, csak ritkán jönnek vissza. Legtöbbször csak látogatóba egy rövid időre. De ezt a jelenséget idehaza is ismerjük.

Nagy élmény volt a szombati piac, hiszen annak sajátos hangulata van. Vannak dolgok, ahogy elmondták, miket csakis a piacon érdemes, vagy csak ott lehet megvenni. Bár mi is hozzá vagyunk szokva a piacoláshoz, de nem ilyen formában. Itt még a tejet, tejtermékeket, húst és más élelmiszereket is a régi piaci módon árulják, úgy, ahogyan nálunk az európai törvények azt már rég nem engedik meg.

Maga a város nem természetes település, hanem mesterségesen kialakított. Ugyanis itt működik egy vízi erőmű, és amikor az épült, sok embernek adott munkát. Mára nem csak a közeli falvakban, de itt, a városban is jócskán látszik a pusztulás jele. A helyiek elmondása szerint egykor ez egy nagyon virágzó település volt. Talán annyival jobb itt lakni a falunál, hogy van kórház, vannak üzletek. Lehet élni falusi módon is, bár lakni a több emeletes panelben kell. Mivel mesterséges település, ezért nincsenek kertes házak a külvárosban sem.

Szombat, vasárnap a hagyományos szolgálattal telt el. Majd hétfőn a közeli, számomra oly kedves helyre, az Úrszínváltozás monostorába mentünk.

17. Halajkovce

Ez az a hely, ahol Agafodor bátyujska élt és szolgált. Meglepő volt látni, hogy a tavalyihoz képest sokat fejlődött a monostor és környéke. Nagyon szépen halad a szerzetesek házának építése, amely magába foglal majd egy templomot is, szent Panteleimon tiszteletére. Miután megérkeztünk, a két atya – mindketten külön-külön – kocsiba pattantak és rohantak dolgukra.

Épp csak üdvözöltük egymást, és elmondták, hogy menjünk csak nyugodtan a templomba, ott van Andrej, az ikonfestő testvér, aki épp egy ikon restaurálásán dolgozik, majd ő elmondja nekünk az elmúlt év fejleményeit. Nos a templomba lépve, nem hittem a szememnek! Ugyanis tavaly még a templom falai tele voltak aggatva ikonokkal. Most viszont már nagyon kevés az a hely, ahol nincs kifestve a templom. Vannak még ugyan félkész ikonok, de látszik, hogy nem is olyan sokára, befejeződik a munka.

Nagyon érdekes az a történet, ahogy Andrej testvér ide került. Feodoszij igumen atya elmondása szerint néhány évvel ezelőtt meghívták ide, hogy ikonokat fessen. Andrej festegetett, festegetett, telt múlt az idő, és egyszer csak úgy döntött, hogy ő már végleg itt is marad. Ezek után pedig hozzáfogott és kevesével olyanná lett a templom, mint amit most találtunk. Vagyis, a templom falairól gyönyörű bizánci ikonok tekintenek le ránk. Nagyon szép lett.

Miután megcsodáltuk a templomot, Agafodor bátyuska cellájába mentünk egy rövid időre imádkozni, majd a bátyuska sírjához. Már majdnem indulni akartunk, amikor Andrej testvér felhívta figyelmünket az új eseményre. Ugyanis a temető sarkában egy ideiglenes harangláb áll. Ami pedig azon van, az egyszerűen elképesztő. Egy teljes harangkészlet – kilenc harang – ékeskedik itt! A harangok a híres oroszországi jaroszlávi öntödében készültek. Már maguk a díszítések, a feliratok is arról árulkodnak, hogy minőségi munkáról van szó. Amikor pedig ezek a harangok ezen a hegyen megszólalnak, akkor a völgyben elhúzódó hét kilométeres faluban bizonyára mindenütt jól hallani.

Sóvárogva néztem, de boldogan. Andrej testvér látta ezt a tekintetet és utalt rá, hogy bizonyára egy más helyen is el tudna képzelni ilyen minőségű harangokat. Igen,… Szent Mózes hajléka mellé is illenének, csak sajnos, ahogyan a mai árak alakulnak, aligha kerülhet rá sor. Ugyanis megtudtuk, hogy a harangnak egy kilogrammja 30 dollárba kerül. Itt, ezen a szent hegyen a kilenc harang kb. egy tonnát nyom.  Persze nem is az lenne a cél, hogy ilyen hatalmas harangok szóljanak Mózes atyánk hajléka mellett, de sajnos mifelénk ilyen szponzorok nem teremnek.

Nos eme kis kitekintés után térjünk vissza a helyszínre. Azt terveztem, hogy másnap folytatom utamat, immár visszafelé. Alexij bátyuska arra gondolt, hogy eljönne velem Pocsajevbe, hiszen hazafelé úgyis arra kell elhaladnom. Na, kaptam az alkalmon, hiszen akár az úton, vagy majd Pocsajevben több időnk lenne beszélgetni. Készültünk a másnapi induláshoz. Estére viszont kiderült, hogy más kötelezettségei lesznek, ezért nem jöhet velem, de felvetette, hogy amennyiben időm engedi, menjek vele, mert semmiképp sem fogom megbánni, ha elkísérem szolgálati útján.

Egy ideig gondolkodtam, de aztán az elmondottak alapján úgy döntöttem, hogy maradok, és megyek a bátyuskával oda, ahová éppen kötelezettségei szólítják.

18. Bojani

Egy másik térségbe utaztunk. Tulajdonképpen csak átutazóban, de mindenesetre nagy kár lett volna kihagyni ezt a lehetőséget. Egy új, nem is olyan rég alapított női monostorba érkeztünk. Ez a monostor a jellegét illetően egyedülálló. Ukrajnában van, de román.

Sikerült megtudni, hogy a kilencvenes években itt még csak egy kis egyházközségi templom állt. Történt egyszer, hogy az Istenszülő ikon könnyezni kezdett. A csoda hallatán megindult a zarándoklat ebbe a faluba. A helyi bátyuskának köszönhetően itt egy új monostor alapjait rakták le. Nem felújították, de hozzáépítettek a templomhoz. Nagyon impozáns az épület. A falfestmények, a rendkívül szép ikonosztáz, mindez mély benyomást tesz a templomba lépő emberre.

Miután körbejártuk a templomot, és hódoltunk az ikonok előtt, indultunk tovább. Ezek után a bátyuska elfoglaltságai, dolgai intézésével foglalkoztunk. Jócskán este lett, mire hazaértünk. Ezzel pedig be is fejeződött az ottlétem, mivel másnap, szerdán mindenképp indulnom kellett visszafele. Bár nem sikerült reggel, ahogy terveztem, csak dél körül, aztán vettem utamat ismét Pocsajev felé, az idén már harmadszor.

19. Ismét Pocsajevben – úton hazafelé

Mint haza, úgy érkeztem ide. Most, a zarándoklat két utolsó napját töltöttem itt a hagyományos módon. Hajnalban a Lavra főtemplomában, majd a Szentháromság templomában, délután pedig a szkitiszben. Régi és új ismerősökkel találkoztam, és valahogyan úgy tűnt, hogy a háromhetes zarándoklat méltó befejezése ez a szent hegyi látogatás. És valóban: nyugodtan indultam el, talán még soha ilyen nyugodtsággal, mint most. Nem izgatott, hogy már menni kell, hanem minden olyan spontán történt. Remélve, hogy a zarándoklat során begyűjtött kegyelem majd békésen kísér vissza a Kárpátokon át Ungvárra. Nem csalódtam. Vidám és gyors volt az út visszafelé. Szinte észrevétlenül telt el. Akkor vettem csak észre a Kárpátokat, amikor már kapaszkodtam is felfelé a hegyekre.

Mindössze egyetlen tervem maradt már csupán a sokból. A többi, bármennyire is hihetetlen, mind megvalósult. Most már csak annyi maradt, hogy a zarándoklat első megállóján, a rakosinoi monostorban kell majd bemennem néhány dolog pontosítása végett. Ebben a reményben haladtam, amikor úgy gondoltam, hogy mivel még elég korán van, megállok és gyönyörködök egy kicsit a kocsiból kiszállva a hegyvidék szépségében. Találtam is egy lejárót, amit jónak láttam.

A séta során felfedeztem egy vígan csörgedező forrást. Ahogy hallgattam annak vidám csobogását, arra gondoltam, hogy vajon hová is rohan ez a víz lefelé a hegyről? Majd mikor visszahajtottam a főútra, akkor láttam a feliratot egy táblán: Latirka. Vagyis, a Latorca forrásánál jártam. Itt kezdődik az a folyó, amely érdekes módon pont itt, ahol én lakom, ér véget.  Érdekes felfedezés volt. Ezen elmélkedve egyre lentebb kerültem a hegyről, és akaratlanul is az jutott eszembe, hogy most már vége az utazásnak. A számláló több mint háromezer kilométert mutatott. Már csak a határon való átkelés borzalmait kell kibírni és kész, ennyi volt. Nos, hajrá! Irány a határ.

Ilyen gondolatokkal a fejemben egyszer csak az egyik kanyarban egy szerzetes stoppolásra emelt kezét pillantottam meg.

Opsz… Hát, ha így adta az Úr, akkor most lássuk, miért is találkoztunk. Dicsőség Istennek, bátyuska! – köszöntöttem, és megkérdeztem, hogy hova igyekszik. Azt mondja, hogy Munkács felé. Na, akkor pattanj, testvér és már viszlek is. Kezdetét vette az ismerkedés. Elmondta, hogy nem egész Munkácsra igyekszik, de egy kis faluba a hegyek között, mert ott él egy monostorban. Megegyeztünk, hogy a főút mentén lévő benzinkútnál kiszáll, és mindenki megy dolgára.

Közben felfedeztem, hogy ismerem én ezt a bátyuskát, hiszen jártam egyszer a hegyek rejtekében lévő monostorban, ahol éppen ő kalauzolt bennünket. Nem szóltam semmit, csak megjegyeztem, hogy jártam néhány éve abban a monostorban, amelyben korábban élt.

Közben telefonált valakiknek, hogy jöjjön ki a benzinkúthoz érte, de sajnos egyikük sem tudott jönni. Megérkezve a helyszínre, búcsúzkodni kezdtünk, és nagyon örült, hogy idáig is elhoztam.

Mondjad csak, bátyuska, milyen messzire kell még menned? – kérdeztem.

Hát még harminc kilométer befelé a hegyek közé.

És milyenek az utak arrafelé?

Lehet haladni, felelte.

Nos, akkor menjünk!

Mentünk, bár akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkoztam…

20. Kusnica – az Istenszülő Bevezetésének női monostora

Nem éppen álmaim útján haladtunk, de egyrészt kíváncsi is voltam, meg láttam, hogy nagyon fáradt a bátyuska, ezért úgy gondoltam, hogy az a hatvan kilométer már nem a világ. Egy időre el is aludt a bátyuska, azonban már valahogyan hosszúnak tűnt nekem az út, ezért felkeltettem és érdeklődtem, hogy jó irányba haladunk-e. Félálomból azt felelte, hogy csak menjek nyugodtan, majd szól. Hát én meg szófogadóan haladtam.

Aztán csak megkérdeztem újra, hogy vajon hol van az a monostor, a faluban, vagy valahol máshol?

A hegyen – felelte röviden. Na, ez nem semmi, majd kapaszkodhatok ismét, jutott eszembe akaratlanul is, de önként vállaltam ezt a próbatételt, így nem szólhatok semmit. Túlmentünk a falun, amikor a késő délutáni őszi napfényben megcsillant a hegyen egy arany kupola. Mindjárt jobb lett a kedvem, ami viszont azonnal el is szállt, amikor megláttam a hegyre vezető utat. Gondoltam, még ezt az egyet ki kell bírni. Így is lett. Feljutottunk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, nevem és rangom után kezdett érdeklődni a bátyuska. Elmondtam, mire ő röviden azt felelte: én meg igumen vagyok ebben a monostorban. Vagyis a monostor lelki atyja.

Na, akkor én most magát a főnököt szállítottam haza ezek szerint, gondoltam. Festői szépségű a hely. A falu felett, a hegyek oldalán terjeszkedik el a monostor. Rengeteg még itt a munka, de sok a szorgos kész. Most is sokan voltak ott a faluból, hogy a télirevalót készítsék el.  Ezen kívül nagy öröm érte aznap a közösséget, mert mint megtudtam, sikerült jó pénzért eladni a monostor tehenének borját. Szinte ünnepeltek mindannyian. Nem tudom pontosan, hogy mit jelent ez az adott helyzetben, de láttam rajtuk, hogy ez számukra siker. Ezért én is, a Biblia szerint, az örvendezőkkel vigadoztam.

A bátyuska megmutatta a templomot és a szerzetesek házát. Aztán, mint az minden monostorban szokás, az ebédlőbe vezetett.  Ekkor találkoztam Zsuzsanna igumen nővérrel, aki a szíve – motorja az itteni életnek. Itt tudtam meg, hogy ezen a helyen korábban nem volt monostor. Tehát nem egy a szovjetrendszerben bezárt, átalakított, vagy lerombolt monostorról van szó, hanem egy teljesen újról. Próbáltam megtudni a legtöbbet arról, hogy miért pont itt rakták le az alapjait ennek a monostornak. Az idő rövidsége miatt azonban ez lehetetlen volt. Bár tettek rá utalást, de ezt nem lehet egy mondatban összefoglalni. Egy következő látogatásnál elképzelhető, hogy találunk rá alkalmat, hogy mindezt megbeszéljük. Bizonyára, ha maradok még egy ideig, akkor még sok érdekes dologról szerzek tudomást. Most viszont néhány kedves mondat után elköszöntem, és rohantam a határra.

Érdekes és megnyugtató volt látni, hogy ott, ahol néhány éve még semmi sem volt, ma szorgos emberek munkája eredményeként Krisztus jele, a Kereszt emelkedik magasba a falu felett, hogy hirdesse ebben a hitetlen világban, hogy van még olyan hely, honnét naponta száll fel Istenhez a fohász bűneink bocsánatáért, és az örök élet elnyeréséért.

Azt hiszem, ez volt a ráadás. Mindenesetre kellemes volt. Ha az idei ősz időjárását tekintem, akkor nincs kizárva, hogy esetleg a monostor templomünnepére elzarándokolok, ami december 4.-én lesz. Egy hónap múlva kiderül. Addigra gondolom, hogy már az ún. házitemplom – mely a szerzetesek házának része, is sokkal jobb állapotban lesz. Most még sok munka van rajta, de az ikonosztáz már majdnem kész az ikonokkal együtt, ezért ebben az állapotban is lehet az embernek elképzelése arról, hogy milyen kedves kis szentély lesz itt.

Talán ezek után érthető, hogy szeretnék még ide visszajönni. Egyrészt, hogy jobban megismerjem egy új monostor alapításának történetét, de azért is, mert az első alkalommal kevés idő volt arra, hogy az ott élő emberek értékeit felfedezzem, tanuljak tapasztalataikból. A hegyről lefelé haladva rendőrök sokasága sürgött forgott a kis kápolna mellett, amely a monostor felhajtójánál van. Mekkora boldogság, gondoltam. Ugyan minek köszönhető ez a nagy felsorakozás? Mikor már egészen lent voltam, akkor láttam, hogy egy nem éppen fiatalnak mondható autóbusz a jelek szerint befejezte szolgálatát. Ugyanis, amennyire ezt én meg tudtam ítélni, eltörött a tengelye. Nem egy szívderítő látvány volt. Annyira a felhajtónál történt mindez, hogy ha nem akartam ott maradni időtlen időkig, akkor kénytelen voltam egy nem éppen biztató módon megkerülni. Nekirohantam hát a sárnak, víznek, és amikor már a szárazon voltam, még kiszálltam egy kis fotózásra, mert nagyon szép képet mutatott a monostor, az őszi táj  a naplementében.

Most már csak a kecskecsorda átkelését kellett kivárnom. Ennyi kecskét együtt még nem volt alkalmam látni. Nem is tudom, hogy valamiféle farm működik-e itt, vagy a falu lakóinak tulajdonáról van-e szó. Végül is, ha figyelembe veszem, hogy gyerekek terelgették ide-oda a rengeteg kecskét, arra mertem következtetni, hogy a faluba tartottak.

Most már csak az volt hátra, hogy a kanyargós, több helyen szerteágazó úton el ne tévedjek.
A táj szépségét a monostorral együtt videón is megcsodálhatjuk – ITT

21. Közel a határhoz – otthon.

Visszafele kanyarogva azt lestem, hogy el ne tévedjek, mert az egy jó kis kalandos utazás lenne a hegyek között. Érdekesek voltak ezek a falvak. Egészen másak, mint amit a Kárpátokban eddig megismertem. A főút, amelyen már évek óta oda-vissza járok a zarándoklatok során, ezeket, a falvakat messze elkerüli.

A benzinkút mellett, ahol az eredeti terv szerint lerakom a bátyuskát, nincs is semmiféle utalás arra, hogy a kanyar után hány faluba lehet még eljutni. Ott csak egy tábla van, és csak egy települést jelez. Most is csak azt tudom mondani, mint a többi új hely felfedezése során, hogy kár lett volna kihagyni. Annak ellenére is, hogy úgy éreztem, mintha most visszafelé, vagy legalább is rossz irányba mennék.

Majd később lett világos a dolog, amikor kiderült, hogy mindez azért van, mert bár jobbra tértem le, de balra kellett haladni – a főút egy felüljárón haladt. Ennek a kis kavarodásnak és egy jószándékú tanácsnak köszönhetően mégis egy teljesen más úton jutottam el Munkácsra. Fogalmam sem volt, hogy merre, de mentem. Majd kezdett világos lenni, hogy bár ismeretlen úton, de mégis jó az irány. Ez mindenképp megnyugtató volt.

Még jóval a városon kívül a főút mellett épül egy monostor. Sokszor akartam már felfedezni, de mindig valami közbejött. Most is. Mivel kevesével estébe fordult az idő, igyekeztem, mert a következő faluban mindenképp meg kellett állnom. Valamint azt is tudtam, hogy ha kések, akkor lehet nem is lesz lehetőségem beszélni azzal a bátyuskával, akihez igyekeztem. Mégpedig azért, mert rövidesen itt az ideje az esti zsolozsmának, és ha pont az a bátyuska a soros, akkor csak a szertartás végén, valamikor késő este lenne alkalmam beszélni vele.

Eltaláltam. Mire a monostorhoz értem, már jöttek az emberek a templomba. János atya épp már öltözködött. Nem nagyon foglalkozott azzal, hogy mit is mondok, már tessékelt is be az oltárba, hogy kapcsolódjak be az esti Istentiszteletbe. Le kellett győznöm a meghívást, mert várt a határ. Gyorsan megbeszéltük dolgainkat és mentem is. Minden esetre meglepő volt, amit ott tapasztaltam. A megszokottnál sokkal többen voltak a templomban. Nem gondoltam, hogy itt, ezen a helyen ennyi embert találok egy hétköznapi esti Istentiszteleten. Ami pedig ennél is különösebb, hogy a jelenlévők majdnem fele csupa fiatal volt. Jó volt látni.

Most már csak néhány kilométer és Ungváron vagyok. Azon törtem a fejem, hogy hány órát kell majd szenvednem a bürokrácia fogságában. Addig gondolkodtam ezen, hogy már ott is voltam. A határmenti benzinkutas, mint régi ismerőst fogadott és ráérősen arra akart rávenni, hogy elmondjam a három hét eseményeit. Ha nem is részletekbe menően, de pontokban felvázoltam mindazt, amire legjobban kíváncsi volt. Mindezek után, irány a domb.

Fürkésztem, hogy vajon hol a sor vége, de egyetlen kocsit sem láttam. Majd a domb tetején a katonától érdeklődtem, hogy mi a helyzet, de azt felelte, hogy nem vészes. Nos, gondoltam, ez mindjárt kiderül. Szerencsésnek mondható a helyzet, mert a 6-7 óra várakozás helyett csak hármat kellett lapítanom a senki földjén. Sem az egyik, sem a másik oldal vámosai nem kötekedtek.

Most már csak kilencven kilométer és ismét ott vagyok, ahonnét három hete elindultam, Szent Mózes hajlékában. Betartva a szabályokat, még arra figyeltem, hogy vajon mikor tűnik fel valahol a vámőrség, akik gyakran ott sasolnak és újra kutakodnak a kocsiban azt remélve, hogy az esetleges átcsempészett holmit most ők felfedezik. Szerencsémre nem volt ilyen ellenőrzés.

Úgy éreztem, hogy nagyon hamar eltelt az út és már meg is érkeztem.  Gyertyát gyújtottam Szent Mózes hajlékában, megköszönve a hathatós védelmet az út során, majd készülnöm kellett a másnap reggeli Istentiszteletre, amit már saját területemen végeztem. Ámin.

Isten áldja meg mindazokat, akik a zarándoklat megvalósításában, valamint az út során segítségemre voltak.

Explore posts in the same categories: Zarándoklatok emlékei

2 hozzászólás - “Az Istenszülő Oltalma alatt”

  1. Bede Pálma Says:

    Legyen szíves megírni, hol található Bécsbe a Nankovoi Mária ikon.

    Tisztelettel:
    Bede Pálma

    info@calendula.hu


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: