Arról, hogy a Szent Szűz Istenszülő

Alexandriai Szent Cirill (KÜRILLOSZ) – A III. egyetemes zsinat elnöke volt 431-ben Efezusban. Életének fő célja volt a hit tisztaságának megőrzése. Legfőképp Nesztorral szemben, aki azt állította, hogy a Szent Szűz nem Istenszülő.

Az orvostudomány szakértői ismernek bizonyos módszereket, amelyekkel megelőzhetők betegségek, hozzáértéssel elhárítható az ártalom, és különféle összetételű gyógyszerekkel küzdik le a betegség elharapódzását, a hajósokat is a tapasztalat megtanította, hogy előre felismerjék a széljárás változását, és megtegyék a szükséges óvintézkedéseket, amikkel Isten segítségével elkerülhetik a hajótörést. Ugyanígy van gondja Istennek a mi lelkünkre is, amikor előre megmondja a kísértések veszélyét, hogy ismervén a kísértés ártalmát, biztonságosan kikerüljük a bajt. Hiszen Ő tud mindenről, mielőtt megtörténne (Dán 13, 42), nem következtetés alapján számítja ki, hogy mi a hasznos, mint a fent említettek, hanem Istenhez illő előrelátással tudja, mi fog történni. Ugyanígy mutatta meg nekünk az ítélet utáni büntetést is, még mielőtt ideje eljönne, hogy az elrettentéssel neveljen minket, és az attól való félelemből könnyebben elkerüljük azt! Többek között ugyanígy megmondta azt is, hogy támadnak majd hamis Krisztusok és áltanítók (Mt 24, 24), akik a romlás eretnekségeit fogják terjeszteni, amikor magát Urunkat, Jézus Krisztust tagadják meg! Feslettségük sok követőre talál majd, akik által az igazság tündöklése káromlás tárgyává válik! Azért mondta meg, hogy amikor bekövetkezik, nehogy a csalás áldozataivá váljunk, és bedőljünk kárhozatos tételeiknek.

II.

Amit előre megmondott, az beteljesedett! Időről időre eretnekségek ütötték fel a fejüket Isten Egyházában, amelyek sokféle módon próbálták kiforgatni az igaz hitet. Némelyek közülük azt merészelték állítani, hogy az Isten Igéje teljesen eltérő az atyai lényegtől, mások félreismerték a Lélek méltóságát, megint mások tagadták az Ige ellátogatását hozzánk. Mindezeknek a gonoszságoknak végső aratása a most feltünedező káromlás, mely szerint az Ige nem lett emberré, hanem azt állítja, hogy csak az asszonytól született emberben vett lakást! A továbbiakban emiatt az egy Krisztust megosztják kettőre, mondom, az Istenre és az emberre. Ez azonban távol áll az apostoli tanítástól, sőt démoni okoskodás találmánya. A sugalmazott tanítás örömhíre számunkra azt hirdeti, hogy az idők végén Isten Igéje emberré lett (Zsid 9, 26), nem változott át emberi természetbe, hanem azt felvette magára. Olyan maradt mint kezdettől fogva volt, változatlan és másulás nélküli. Mert ha igaz, amit ők állítanak, hogy az asszonytól született testben történt az isteni látogatás, hát akkor az megtörtént már minden prófétában. Ha tehát így történt, akkor következésképpen az isteni Írásban meg kell találni mindegyiknek a megvallását, és önmagában külön kell magasztalni mint Isten Igéjét, és illő szavakkal kell dicsőíteni azt is, aki mint ember önmagában egy közülünk.

III.

Ám a hiteles örömhírt nem így hirdették nekünk az apostolok, hanem az egy Krisztus-Istent és egyben ugyanőt mint embert hagyományozták ránk. A teológus János ezt evangéliumában nagyon világosan tanítja, amikor ezt mondja: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige (Jn 1, 1), és a folytatásban hozzáteszi: És az Ige testté lett is közöttünk lakozott (Jn 1, 14). A szent hírnök, Pál, a Zsidókhoz írt levélben mondja: Mivel pedig a testvérek teste és vére közös, Ő is hasonlóképpen részesedett bennük (Zsid 2, 14). Hallod tehát, hogy az azt mondja, az Ige testté lett, ez ismét azt mondja, hogy Ő is részesedett ezekben? Ha viszont emberként megszületett az asszonytól Jézus, az Ige pedig ezután látogatott el hozzá, akkor mint már fentebb mondtuk, szükségképpen és mindenhogyan úgy találjuk, hogy a kettő között megosztódik a hitvallás. Ezzel szemben az isteni Írásban azt találjuk, hogy közösségben levőnek állítja mind az istenséggel természetszerűleg összhangban álló dolgokat, mind az ember természetét megilletőket, és az egység világos elrendelését találjuk. Ezért, amikor hallod, hogy az apostol mondja: Várjuk a boldog reményt, nagy Istenünk és Üdvözítőnk dicsőségének megjelenését (Tit 2, 15), nem pirulsz el, hogy elszakítod az Igétől Jézust? Mert nem azt mondta: a nagy Isten megjelenését Jézus Krisztusban, hanem: egy és ugyanazon Istent és Jézust hirdette. Ezért is beszélt egy megjelenésről.

IV.

Előfordul, hogy az isteni Írás az emberség sajátosságait időnként az Isten elnevezésről hirdeti, miközben az üdvözítő szenvedés semmi módon sem képzelhető el az istenség természetéről, mivel a szenvedések szükségképpen a testtel történnek, de mivel azzal elszakíthatatlan egységre lépett az istenség, ezért mondja az apostol: Ha felismerték volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát (1 Kor 2, 8). Látod, az apostoli tanítás szava az egyesülés miatt miként mondja közösnek ennek megvallását Krisztusra vonatkozóan? Mert Isten vele való közössége és egyesülése előtt nem létezett soha puszta emberként Krisztus, hanem a Boldogságos Szűzbe már maga az Ige jött el, aki a Szűz lényegéből vette saját templomát, és külsőleg nézve emberként jött a világra tőle, bensőleg azonban igaz Isten volt. Ezért szülőjét a szülés után is megőrizte szűznek, ami egyetlen más szent esetében sem történt meg. Mivel azok természetükben emberek voltak, ezért mindannyiuk egyforma osztályrésze volt az emberi születés. Ő azonban, mivel természetében Isten volt, a végső időben felvette még magához az emberi természetet is, és az összes többitől különböző Szűztől való születést választotta. Ezért méltó és igazságos Istenszülőnek és Boldogságos Szűz Anyának mondani őt. Mert a tőle született Jézus nem csupán ember volt.

V.

Hogyan történt ez? A Szent Írás hivatkozik itt már az eljövetele előtti eseményekre, amelyek az Ő erejével és tevékenységével valósultak meg. A boldog tanítvány, Júdás, fennhangon hagyományozza ránk ezt a hitet. Amikor a Szűztől való születés előtt sok nemzedékkel korábban végbement eseményekről megemlékezik, és így szól: Emlékeztetnélek titeket arra, amiket mind tudtok, hogy Jézus mentette meg a népet Egyiptomból, másodszor pedig, hogy akik nem hittek, azokat elpusztította. Azokat az angyalokat pedig, amelyek nem tartották be saját vezérségüket, hanem otthonukat elhagyták, sötétségben tartja fogva a nagy nap ítéletére (Júd 6). Ha pedig a Boldogságos Szűz a puszta ember Jézust szülte, akit a tanítvány annak mond, aki Izrael népét kiragadta az egyiptomiak kezéből, és vezette a népet a pusztán keresztül, aki a jelek annyi csodáját művelte már nemzedékekkel a Szűztől való születés előtt, akkor megengedik-e, hogy Ő azokban a korokban is már létezett? Honnan számítható születésének kezdete? Az értelem sem engedi meg nekik, hogy azt állítsák: léte a Szűztől való születéssel kezdődött. Tanítsanak meg tehát rá minket ezeknek az ártalmas tételeknek a kitalálói, mikor vette kezdetét ennek az embernek a léte, hol és hány évig tartott élete? Az egészséges gondolkodásúak közül azonban senki nem állítja az ilyet embernek, aki még a hajdan bűnt elkövetőkre és a hajlékukat elhagyókra akkor kirótta a büntetést, és Izraelt az egyiptomiak kezéből dicsőségesen kiragadta. Ha tehát megengedik, hogy Jézust nem gondolhatjuk sem az Isten Igének, de csupán embernek sem, mivel ilyen csodákat művelt, (mert a fent mondottak az emberi természettől és képességétől távol állnak), akkor immár milyen lényeget és milyen rangot állapítanak meg neki?

VI.

Mi azonban az ilyeneket mint esztelenséggel és őrültséggel fűtötteknek tekintjük, és olyanoknak, mint akik álmukban vagy mámorukban félrebeszélnek, ezért az Üdvözítő szavait intézzük hozzájuk: Tévedtek, nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten Erejét (Mt 22, 29). Ezért méltó, hogy kijózanodjatok, és ne tévedjetek, ennyire belebetegedve Isten nem ismerésébe. Ezzel szemben sokkal helyesebb, ha meggyőződtök és az egység fent hagyományozott felfogását tartjátok, miközben istensége változatlanul és hajlíthatatlanul megőrződik; és hisszük, hogy Ő volt, aki az Egyiptomból való kivonuláskor Izrael Megmentője volt, Aki mindig az Atya Igéje volt, világosság, visszfény, és övé volt mindig az Istent megillető dicsőség hatalma. Ezért mondta a boldog Mózesnek: Én vagyok, aki vagyok, és: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene (Kiv 3, 14, 16), a Fiú elnevezést pedig akkor vette hozzá, amikor emberré lett, éspedig az egység miatt, és mert ugyanő emberré lett, de nem emberben vett lakást. Következésképpen egykor és most is Jézus Krisztusnak a sugalmazott Írások által megadott elnevezését kell dicsőíteni.

VII.

Látnivaló, hogy a szent férfiak ezt az érvet hirdették sokszor. Jeremiás világosan kiáltja: Ez a mi Istenünk, más nem hasonlítható hozzá. Kikutatta a tudomány minden útját és azt szolgájának, Jákobnak adta, és szeretettjének, Izraelnek. Ezek után megjelent a földön, és az emberekkel társalgott (Bár 3, 36-38). A himnuszköltő énekes, Dávid mondja: Sion, az anya mondja: Ember! És ember született benne, és Ő alapította őt, a Magasságbeli (Zsolt 86, 5). Mert ez ki más lehet, hacsak nem az, aki maga Isten is, és ember is? Mert hiszen embernek, Magasságbelinek, és Alapítónak vallotta Őt. Egy másik zsoltárban nem kevésbé tartja az egység oszthatatlan meghatározását, ahol úgy találjuk, hogy az emberség tulajdonságait ezért ismét magára az Isten Igére viszi át, anélkül hogy ezzel a lényegeket összekeverné, hanem a lényegek egységének meghatározását ismerve el. Mert így mondja a zsoltárban: A te trónod, Isten, örökkön örökké! Kormánypálcád az igazságosság vesszeje! Szeretted az igazságosságot is gyűlölted az igazságtalanságot, ezért kent fel Téged Isten, a te Istened az örvendezés olajával társaid felett (Zsolt 44, 7-8). Látod miként mondja Istennek az Igét, Istennek és Királynak vallva, nem választva szét, nem is adva rá más arculatot, és nem kevésbé beszélt felkenéséről? Mondják meg hát, mit jelentenek a mondottak? Hogyan kapott kenetet az Ige, amikor Isten volt, hacsak nem úgy egyáltalán, hogy Ő maga volt, aki a szolga alakot felöltötte (Fil 2, 7), amelyhez jobban illet a kenet fogadása is? És ha azt válaszolnák, hogy az emberben való bennlakás által – mint ahogy ők tévesen vélik -, kaphatta az Ige arculata a kenetet, akkor tanulják meg, hogy Krisztus esetében nincs szó bennlakásról, hanem ezt csak a prófétákról és a többi szentről állítjuk, az állítás viszont messze meghaladja a bennlakás határait. Tehát, noha azt mondjuk, hogy Isten bennlakozik minden szentben, miközben megszenteli és felkeni őket, azt azonban nem mondjuk, hogy Ő a megszentelt vagy a felkent! Ha tehát a szentek hasonlatosságára állítanánk róla is a bennlakást, akkor mindenki előtt nyilvánvalóvá válna az istentelenség, és az is, hogy ez az apostoli tanítástól teljességgel idegen.

VIII.

A prófétákról és Krisztusról értekezve Pál a köztük levő hasonlíthatatlanságot tanította, amin a „felkenetett” kifejezést értem. Ez ugyanis, Fiú, az Atya visszfénye és lényegének karaktere, míg azokat csak prófétáknak nevezte. Az a csodálatos, hogy annyi fenségcím között a kenetet is megemlítette. Ezt mondja: Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által, a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit megtett a mindenség örökösévé, aki által teremtette az időket is; aki dicsőségének visszfénye és lényegének karaktere, is hatalma szavában tartja fenn a mindenséget, aki miután megtisztított a bűnöktől, a fenség jobbjára ült a magasságban (Zsid 1,1-7). Majd nem sokkal utána mondja: Az angyalokra ezt mondja: Aki küldötteivé teszi a szeleket, és szolgáivá a tűzlángot. A Fiúhoz azonban ígv szól: A te trónod Isten mindörökkön örökké. Kormánypálcád királyságod vesszeje. Szeretted az igazságosságot és gyűlölted az igazságtalanságot, ezért kent fel téged az Isten, a te Istened az öröm olajával társaid fölött (Zsid 1, 8-9). Belátod-e, mennyire távol áll a bennlakás fogalma a Krisztus címtől? Mert ha itt nem a szentekéhez hasonló bennlakást állítja, hanem az Ige egységét a Szűztől született emberrel, akkor a születés után nem lehet már igazi egységről beszélni, hanem csak a kegyelem vagy az Istenben való részesség értelmében, amint az már a szentek esetében megtörtént.

IX.

Ha tehát a bennlakásról azt mondják, hogy az az egység, nem a Szűzben jött létre, hanem azután, hogy megszülte, akkor hát ezt az állítást tegyük meg vizsgálatunk tárgyának. Mert ha az Ige személyi jelenségéről mondják, hogy az a „kenet”, mert – mint ők állítják – együtt van és egyesül az emberrel az Ige, akkor szükségképpen el kell utasítaniuk azt az állítást, hogy a kenetet az egyesülés után kapja. Mert a próféta Igének mondta Istent, ráadásul még az apostol is Istennek állította, és a kenetet neki tulajdonította. Ha tehát az egység miatt tulajdonítják a szentek az emberi természet tulajdonságait az Igének, és azért mert együtt van az emberrel, akkor azzal szükségképpen elismerik, hogy a kenet az egyesülés után történik. Ha viszont az egyesülés után kapja a felkenést – egyesülésről azonban nem akarnak beszélni azelőtt, hogy a Szűztől megszületett volna -, azzal ők immár még Krisztusszülőnek sem vallják a Szüzet. Mert ha Krisztusszülő, akkor szükségképpen Istenszülő is. Mert ha az egyesülés után van a felkenés, és ezáltal az az Ige személyi megjelenésére vonatkozik – az egységről pedig azt tartják, hogy az a Szűztől való születés után történik -, akkor immár még csak Krisztusszülőnek sem bizonyul. Ám ha Krisztusszülő, akkor Istenszülő is. Mivel a felkenés az egység előtt nem gondolható el, ha a Szűz Krisztusszülő – az egyesülés pedig benne megy végbe -, akkor már nem embert szül – mint ők állítják-, hanem az Igével egyesültet, és méltán nevezendő Istenszülőnek. Feltéve, ha az egységet igazinak tartják, mint már fentebb hangsúlyoztuk, és nem csak olyannak, amilyen a szentekben is megvalósul. Mi azonban azt állítjuk, hogy nem lehet a szülés utáni igazi egyesülésről beszélni, mert mi nem Istennel egyesített embernek, hanem az emberi természetet felvevő Istennek tudjuk Krisztust, amin értem a testet, a lelket, és az értelmet is teljes egészében, amiről a bűn kivételével állítom, hogy a Szent Szűzben egyesítette magával. Ennél fogva, még ha azt is hallod, hogy embernek nevezik Krisztust, ne feledd, hogy Isten! Így tudta ezt Szent Pál is, aki Istennek hirdette: Ne felejtsétek el – mondja – Jézus Krisztus feltámadt halottaiból, és Dávid magjából való (2 Tim 2, 8), és ismét: Isten pedig, aki az Urat feltántasztotta, minket is fel fog támasztani ereje által (2 Kor 4, 14).

X.

Mivel tehát világos bizonyítást nyert, hogy nem ember, mint azok vélik, hanem Isten emberré vált örök Igéje, aki a Szűztől jött a világra, térjenek észre a tévelygők, és szakítsanak a zsidó értetlenséggel, mert ha meg nem térnek, megvillogtatja kardját ellenük az Úr (Zsolt 7, 13). Mert nem fogja mindvégig tűrni káromlásaikat, noha eddig nagy türelméből elviselte káromlóit, csak hallgasd meg, amit a szent próféta mond arra célozva, hogy hosszú tűrése után kimutatja megtorlását azok ellen, akik megrögzöttek a gonoszságban: Hallgattam. – mondja. De tovább is hallgassak még és tűrjek? Türelmes voltam mint a szülő anya, de most már szétszórok és kiszárítok egyszerre, és lepusztítom a hegyeket és halmokat, és azok minden füvét elszárítom! Folyóikat szigetekké változtatom, és pocsolyáikat kiszárítom (Iz 42,14-15). A legihletettebb Zsoltáros is tanítja az istentelenek gyors elpusztítását, noha Isten irgalmassága miatt ők rövid ideig felülkerekedhetnek: Láttam, hogy az istentelen felmagasztalta magát, és fennhéjázó volt mint a Libanon cédrusa! Es átmentem, és íme, nincs sehol! És kerestem, és hűlt helyét sem találtam (Zsolt 36,35-36).

XI.

Ezek és az ezekhez hasonlók egyetemesen vonatkoznak rájuk, akik a vallásos nyáj szétriasztására vetemednek, amint a már fent említett eretnekségek végét is megmutatták. Mi haszna volt Áriusz tévelyének? Mi Eunomioszénak, és a Szent Lelket káromlókénak, és Szamoszatai Pauloszénak, és az Apollinarisznak nevezett agyrémének? Mind korunkban értek csúfos véget, az Egyház kerületén kívülre toloncolták őket, és az elsőszülöttek Egyházának mennyei gyülekezetéből kidobták, az élők könyvéből kitörölték nevüket (Zsolt 68, 29), nem jegyzik őket az igazak között. Ezekre is ilyen vég vár, ha gyorsan észbe nem kapnak, és nem igyekeznek vissza oda, ahonnan kibuktak, elsősorban azokra, akik ennek az alantas felfogásnak a szerzői voltak. Ezek mindegyike nem kevésbé hallja majd az Üdvözítő részéről: Ahogyan a vértől áztatott ruha nem tiszta, úgy nem leszel tiszta te sem. Mert földemet elpusztítottad, népemet legyilkoltad. Ezért nem maradsz meg mindörökké (Iz 14, 19). Mi ellenben, akik hitünket a megingathatatlan sziklára alapoztuk, őrizzük meg a vallásosságot mindvégig, soha ne zavartassuk magunkat az ellenfelektől, legyőzhetetlen fegyverünk legyen az Úr iránti szeretet, mindenkor vele dicsekedjünk, ismételjük a próféta szavait, nevetve az ellenfelek nemtelenségén: Velünk az Isten! Tudjátok meg nemzetek és hátráljatok meg, kik eddig győztetek! És ha imét erőre kaptok, ismét meg fogtok hátrálni! Ha tanácsot tartotok, elhatározástokat szétszórja az Úr! Ha kiejtitek a szót, nem marad meg nálatok, mert velünk van az Úr, az Isten! (Iz 8, 8-10).

XII.

De íme, mondják, az apostol nyíltan embernek vallotta. Timóteushoz írt levelében így szól: Az ember Krisztus Jézus (1 Tim 2, 5). Amikor ezzel állnak elő, úgy látszik, meg akarják zavarni az együgyűbbek elméjét. Mert aki értelemmel beletekint az apostol szavába, abból a kijelentésből kiindulva fogja leginkább kárhoztatni nézetüket. Ne ragadjuk ki azonban annyira a mondatrészt, hanem kissé előbbről olvassuk el, amit az apostol említ, ahonnan felfogható számunkra a megtestesülés helyes megvallása. Mert mit is mond a boldog Pál? Egy az Isten, mondja az Atyáról. Legyen! A Fiúról? Egy a közvetítő Isten és ember között (1 Tim 2, 5). Azt mondja: azért, mert emberré lett, még nem kell Őt kettőnek feltételeznünk. Mert ahogyan az Ige, Isten volt látogatása előtt, úgy akkor is az, amikor emberré lett, és közvetítve az emberi természetnek, ismét csak egy. Isten és ember közvetítőjének mondta azért, mivel egy valóság a két lényegből. Ami ugyanis két dolog között közvetít, az mindkettőnek szükségképpen részese. Isten közvetítője, mert ugyanaz a lényege mint az Atyáé, de az emberek közvetítője is, mert tökéletes részese az emberi természetnek, a bűnt kivéve. Amikor tehát embernek mondja Krisztus Jézust, nem kell megbotránkozni ezen, hanem arra kell gondolni, hogy ugyanőt Úrnak és Istennek is nevezi, ugyanakkor Krisztusnak és Jézusnak is. Hallgassák meg az apostolt, aki nyíltan hirdeti: Várjuk a boldog reményt – mondja – nagy Istenünk és Üdvözítőnk, 7ézus Krisztus, dicsőséges eljöttét, aki Önmagát adta értünk (Tit 2, 13).

XIII.

Látod, hogyan mondja ott embernek Krisztus Jézust, aki önmagát adta oda mindenkiért, itt pedig nagy Istennek mondja Krisztus Jézust, aki önmagát értünk adta? Kettős bizonyíték szól ellenük, jobban mondva értük, ha fel kívánják ismerni, azzal, hogy Istennek és Úrnak is mondta Jézust, akit amott embernek mondott, és azzal, hogy mindkét helyen jelezte, Ő Önmagát adta értünk. Hiszen ezt mondja: Az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért (1 Tim 2, 5). Majd ismét: Várjuk a boldog reményt is nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését, Aki Önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden bűnünktől, és megtisztítva értékes néppé tegyen minket magának, jótettekben buzgólkodva (Tit 2,13-14). Ha szerintük csak ember Krisztus Jézus, aki értünk adta Önmagát, és értékes népnek megszerzett minket magának, akkor szinte a pogányokéval hasonló a mi imádásunk is, és immár a teremtményre ruházzuk az Úrnak kijáró méltóságot. Ám nem így van, távol legyen, hanem az Urat és Istent ismerjük el, Krisztust, Aki az értünk emberré lett Isten Ige, emberi természetünk részese, és emberszeretettől indíttatva kimondhatatlan módon megszületett ezzel az emberi természettel a Szent és Sértetlen Szűztől! De így is természete szerint Isten volt és Isten Fia, ezen oknál fogva embernek is nevezik, Istennek is hívják, mert egy és ugyanazon Krisztust fedi mindegyik megjelölés.

XIV.

A Krisztust hirdető Pált kell meghallgatni azoknak, akik meséket találnak ki, hogy nem ember, amikor a korintusiaknak írva mondja: Mert nem magunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat, magunkat pedig mint szolgáitokat1Jézus miatt (2 Kor 4,5). Látod az apostoli felfogás meghatározását? Azt mondja: Jézus Krisztust, az Urat, magunkat pedig szolgáknak hirdetjük. A Rómaiakhoz írt levelében pedig így mondja: Akik közül való Krisztus test szerint, a mindenek fölött mindörökké áldott Isten. Amen (Róm 9,5). Ha embernek hitte volna Krisztust, akkor ezt kellett volna mondania: akik közül való test szerint Krisztus, akiben van a mindenek fölötti Isten. Ám mégsem ezt mondta, hanem fennhangon mindenek fölötti Istennek hirdette Krisztust. De ne csak ezt, hanem azt is vegyük még figyelembe, hogy ha nem hitte egyszerre Istennek és embernek Krisztust az ihletett apostol, akkor azt sem mondta volna, hogy test szerint. Ez ugyanis egyértelműen nem csupán embernek, hanem valami más lényegűnek is állítja. Ahogyan hozzátette: mindenek fölötti Isten, azzal itt a mi Üdvözítőnkre vonatkozó kettős hitvallásunkat hagyományozta, bizonyítva azt, ami test szerinti, és hirdetve az Istent is. Hiszen ahogyan a földi király is, ha konzul alakjában akarna a nyilvánosság elé lépni, még nem szűnne meg király lenni, korábbi rangját sem vesztené el, csak egy és ugyanazon valaki a királyi méltóság mellett még a konzulság birtokosa is. Ha valaki királynak szólítaná, az tudná azt is, hogy ő az, aki a konzul formájában rejlik. És fordítva, ha konzulnak mondaná valaki, ugyanőróla azt is tudná, hogy király. Így Urunk, Jézus Krisztus, mindig és most is Isten Fia; igaz Isten, a végső időkben felvette azonban az emberi természetet, egy és ugyanazon személy Ő, akár Istennek, akár embernek, akár Jézusnak nevezik.

XV.

Miután ezekkel végeztünk, hát idézzük az Úr szavait, amelyeken mint vesszőparipán nyargalásznak vakmerően, és velünk szemben állítják, hogy az evangélium hirdetése során Ő Önmagát embernek ismerte el, amikor ezt mondta: Miért akartok megölni engem, az embert, aki az igazságot mondtam nektek? (Jn 8, 40). Ám aki igazságszerető módon közeledik az evangéliumi helyekhez, mint ehhez, ahol az Üdvözítő így beszél, az nagyon hamar rájön ármánykodó szándékukra, és jogosan kárhoztatja a vádaskodó rágalmazókat. Hiszen e kijelentése előtt annyi mindent mondott, Istennek és Isten Fiának nyilatkoztatva ki magát, hogy amiatt az akkori zsidók, mivel gondolkodásuk szemei elvakultak voltak, legfőképpen ezekért akarták megölni. Ők éppen ezeket a helyeket elhallgatva ezt az egyet ragadják ki, ugyanúgy téve, mint az egykori farizeusok. Mert azok is ott ólálkodtak az Üdvözítő körül, de nem azért, mert hinni és tanulni akartak, hanem szaván akarták fogni, amint az evangélista elbeszéli (Lk 11, 54). Ezek is ugyanúgy, vagy még kíváncsiskodóbban olvassák az isteni Írásokat, hogy találnak-e valami vádat benne az ellen, aki lelkét adta oda értük.

XVI.

Azt vegyük fontolóra, amit e mondat előtt kijelentett. Atyám – mondja – mind ez ideig munkálkodik és én is munkálkodom (Jn 5, 17-19). Saját Atyjának mondta Istent, és ezzel egyenlővé tette magát Istennel, hogy hasonló cselekedeteket visz végbe mint az Atya. Mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is hasonlóképpen (Jn 5, 22). És: Az Atya nekiadott minden ítéletet, hogy mindenki tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik (Jn 5, 25). És: eljön az óra és már itt van, amikor a halottak meghallják az Emberfiának szavát és akik meghallják, élni fognak (Jn 5, 25). Aztán, nehogy a test miatt mint Istenhez nem illőkként hallgasd ezeket, mert mint látható ember mondta, a folytatásban nem sokkal ezután pedig hozzáteszi, hogy Emberfia (Jn 5, 27). Ne csodálkozzunk rajta, hogy akik meghallják, élni fognak! Eljön az óra, amikor mindazok, akik a sírokban vannak, és meghallják, előjönnek; akik jót cselekedtek, az igazak feltámadására, akik rosszat cselekedtek, az ítélet feltámadására (Jn 5, 29). Az előbb mondott, hogy eljön az óra és már itt van, és az, hogy akik meghallják élni fognak, az akkori halottak feltámadására vonatkozott, az viszont, hogy mind akik a sírokban vannak, dicsőséges eljövetelének feltámadási napját jelenti. Nem sokkal ezután azt mondja: Én vagyok az élet kenyere (Jn 6, 35). Mindezeket mintha meg sem hallanák, vagy mint süketek eresztik el a fülük mellett, ám azt a mondatot, hogy Most azonban meg akartok ölni engeni, az embert, aki az igazságot mondtam nektek, egyfolytában fújják az egyszerűbbek megzavarására. Ha helyesen gondolkodnának, azt kellene tartaniok, hogy aki a fentieket mondta, ugyanaz mondta ezeket a szavakat is, és nem volna szabad az ezekről való megfeledkezés árán botránkozniok amazokon. Hiszen azok (a zsidók) is, mivel embert láttak, az Istenhez illő dolgokat nem bírták elviselni, és ezt mondták: Nemde ő József fia, akinek atyját mindannyian ismerjük? (Jn 6, 42). Ismét hozzájárultak, mondván: Mivé teszed magadat? (Jn 8, 53). Továbbá: Még ötvenéves sem vagy, és ismered Ábrahámot? (Jn 8, 57). Az eddig mondottakkal már meg is elégedhetnénk, és szükségtelen volna továbbiak után néznünk, mert akik arra törekednek, hogy a Szent Írás helyes értelmét felfogják, azok jószándékkal is olvassák, mert semmi ellentmondás nincs abban, hogy Isten és ember egyszerre, és amikor beszélt, hol Istennek, hol embernek nevezve magát, a két megnevezés közül egyik a másikat nem rontotta le.

XVII.

Még más helyekről is belátható, hogy ezért még nem kell embernek gondolni, ahogy az ő véleményük feltételezi. Miután a zsidók ezt tették, ami miatt az Úr elmarasztalta őket – az üdvözítő szenvedést értem ezen -, kérdés, vajon elítélve emberként ölték-e meg, mert akkor lenne alapja annak, amit ők állítanak. Ha viszont az Úr és Uralkodó fölött merészeltek ítéletet ülni, akkor nyilvánvaló, hogy valami hívságos ábrándban ringatták magukat, csak embernek gondolták, noha állításuk szerint benne lakott az Isten Igéje. Amikor Szent Pál keresztre feszítőiről beszél, akkor egyértelműen úgy mutatja be őket, mint akik az Urat ölték meg, ezekkel a szavakkal írva le őket: Ha felismerték volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát (1 Kor 2, 8). Maga az Úr is a szőlőskertről mondott példabeszédében a családatyáról beszél, aki elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, és az egyiket megverték, a másikat megkövezték – mondja -, végül tulajdon fiát küldi el, akit a szőlőmunkások meglátva így szóltak: Itt az örökös, gyertek, öljük meg, és miénk lesz öröksége. És megfogták, kidobták a szőlőből és megölték (Mt 21, 34).

XVIII.

Ha tehát az apostol a dicsőség Urának vallja a keresztre feszítettet, maga az Üdvözítő pedig szolgáknak nevezi az elküldött prófétákat, magát viszont a szolgák Ura Fiának, akkor ki merészeli azt állítani, hogy ember és nem inkább emberré lett Isten az, aki ezt mondja: Most meg akartok ölni engem (Jn 8, 37)? Főleg akkor, ha az Istent megillető tettekről hallja, hogy azokat az ember elnevezésről állítják. Eljön az óra, és már itt van, amikor a holtak meghallják az Emberfának szavát, is akik meghallják, élni fognak (Jn 5,25). És: Amikor eljön az Emberfia – mondja – királyságában, vele összes angyalai, leül dicsősége trónjára, és igazságosan megítél mindenkit (Mt 25,31). Továbbá: Senki sent ment fel a mennybe, csak az, aki onnan szállt alá, az Emberfia (Jn 3,13). Hallottad-e világosan, hogy az ember szóval az Isten Igét is megnevezte a testtel való egysége következtében? Mert ki más lehet az, aki a mennyből szállt alá? Ne botránkozzanak hát rajta, amikor azt mondja: Most meg akartok ölni engem, az embert, aki az igazságot mondtam nektek? (Jn 8, 40). Ezzel szemben gondolj a megtestesülésre, vallásosan vedd a mondottakat. Mert leginkább ezekből derül ki az egyesülés üdvrendje. Embernek nevezik ugyan, de semmi haszna nincs annak nevezni önmagában az istenség nélkül. Ugyan ki merné embernek állítani, és azt mondani, hogy a fent mondottakat cselekedte? Ezeken mennyből való eljövetelét értem, és mindenkire kiterjedő igazságos ítéletét. Különösen a szent Zsoltáros, Dávid magasztalja: Téged illet a dicséret, Isten, Sionon, és neked tesznek fogadalmat Jeruzsálemben (Zsolt 64, 2). Halljad a fohászt: Hozzád jön minden test (Zsolt 64, 3). Mi mást jelent ez, mint amiről már megtudtuk, hogy ezeket teszi az Emberfia? Akkor leül dicsősége trónjára – mondja – és összegyülekeznek elébe mind a nemzetek (Mt 25,31-32). Látod, hogy Dávid mint Istenről mondta: Hozzád jön minden test, amivel rá akart mutatni, az Emberfiában fog mindez beteljesülni. Emberré lett Isten tehát a Máriától Született, amit a szent írások számtalan bizonyítéka számunkra világossá tette. Ezért szükségképpen Istenszülő és a legszépségesebb Szűz, akkor is, ha ők nem akarják elfogadni. Ha csak ember volt a tőle világra született, akkor miként írhatta Pál a galatáknak: Pál, apostol, nem emberektől, nem is ember által, hartern Jézus Krisztus által (Gal 1,1). Világos, nemcsak ember, hanem emberré lett Isten. Ne botránkozzanak meg ezeken a szavakon a műveletlenek, hanem ismerjék meg az isteni misztérium rendelkezését, és imádják most már Krisztust az angyalokkal ők is. Mert ezt mondja az írás: Amikor bevezeti Elsőszülöttét a világba, ezt mondja: És hódoljanak neki Isten öszzes angyalai (Zsid 1, 6), és: Jézus Krisztus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben is a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja meg, hogy Úr Jézus Krisztus, az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,20-11). Ne felejtsék el, hogy Krisztus Jézus elismerten az Úr, és ne zavarja őket, ha azt hallják, hogy a megtestesülés miatt embernek is nevezik.

XIX.

Így vélekedjenek mindazokról, amiket róla akár megtestesülése, akár bizonyos szükséges dolgok miatt mondanak, mint ahogyan Péter kifejezte magát, amikor így szólt: Mert a Názáreti Jézust Isten bizonyította előttetek (ApCsel 2, 22), a zsidókhoz intézve szavait. Amikor a Szent Írást olvassuk, akkor figyelembe kell venni a személyeket, az időt, az egyes kijelentéseket kiváltó okokat külön. Így minden kijelentésnek bárki megtalálhatja a megtelelő jelentését a Szent Lélek kegyelmében. Miután azonban ez a mondat is utálatos felfogásuk alátámasztására szolgál nekik, tudjuk meg, mit akart akkor Péter mondani a fenti szabályok értelmében, amikor így fejezte ki magát. Sőt őt magát kérdezzük meg, mondja meg nekünk az okát, amiért ezt kénytelen volt mondani! Mi volt ez, ó boldog Péter? Embernek hirdeted Krisztust, és ezzel a benne való hitre akarsz bírni minket, arra tanítva, hogy a teremtménynek hódoljunk? De hát a másik apostol azért marasztal el egyeseket, mert a teremtménynek akartak hódolni (Róm 1, 25; ApCsel 14, 14)! Te magad is, amikor megkérdezték tőled, hogy minek tartod az Emberfiát, azt válaszoltad: Te vagy az élő Isten Fia (Mt 16, 15), noha akkor maga az azoknak feltett kérdés, akik nem nagyon voltak tisztában a megtestesülés misztériumával, esetleg efféle képzeteket kelthetett volna, itt arra gondolok, hogy embernek véljék. Ezt kérdezte: Minek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 15, 15). És bár akkor Emberfiáról hallottál, mégis Isten Fiának mondtad őt. Most meg, akkor mondod embernek miután annyi csodajelének szemlélői voltunk, szent feltámadása után vagyunk, megkaptuk mennybemenetelének tanúsítását?

XX.

Csak nehogy azt gondolja bárki is, hogy mint emberről mondta ezt: „Te vagy a Krisztus, az Isten Fia” , ugyanolyan értelemben, ahogyan a szenteket is Isten fiainak nevezik. Mert nem egyszerűen azt mondta: „Isten Fia vagy” , hanem kitette a határozott névelőt, „te Istennek a Fia vagy” , ami azt bizonyítja, hogy Péter az egyetlen és igaz Fiúnak vallotta őt. Mindezekre maga a boldog Péter válaszol e szavakkal: Ne gondoljátok, hogy Krisztust ugyanolyan embernek mondtam, mint amilyenek mi vagyunk, mert én nem ezt állítottam. A megtestesülésben különös és csodás valóság rejlik. Mi ez? Amikor a Szent Lélek leszállt ránk, akkor öszszesereglett körénk a zsidók népe. Úgy találtam, hogy elérkezett az emberhalászat ideje, csak akkor még nem lehetett nyíltan és egyenesen Istennek hirdetni előttük a Krisztust, mert nem sokkal előbb feszítették keresztre, emiatt súlyosak lettek volna a szavak számukra, ezért hát csalival vontam be az ige horgát, a halakat csábító étellel, vagyis az egyszerűbb állításokkal, és Názáreti Jézusnak nevezem, megfeszítettnek, és hogy Isten támasztotta fel a halottak közül, Istenként való állítását így burkoltan hozom elő, és ezt is bizonyos hozzáértéssel. Emlékeztetem őket még Dávid szavaira is, mert ennek a férfiúnak a jövendöléseit gyanútlanabbul fogadják el, ezáltal az egészet Isten hatalmára ruházom, így fokozatosan teszem számukra elfogadhatóvá az üdvösség hirdetését. Miután ez megvan, és eljutottak a megbánásra – akkor már nyilvánvalóbban bizonyítom nekik, hogy ő Isten -, a keresztség által, amelynek kiszolgáltatását ebben a névben parancsolta meg, ugyanakkor arra is megtanítom őket, hogy ebben a névben kapják meg a bűnbocsánat kegyelmét.

Explore posts in the same categories: Az Istenszülő