A képvita


A bizánci Kelet a keresztény világ egyetlen olyan földrajzi területe, ahol a vallásos képmás kérdése több mint egy évszázadon át tartó teológiai vitát váltott ki. E jelenségnek egyaránt vannak lélektani és történeti okai. Míg a görög nyelvű országokban a keresztény vallásosság olyan hagyományban gyökerezett, amelyben a vallásos képmásoknak szükségképpen kultikus szerepük volt, addig a szír, illetve az örmény kereszténységben – bár nem viszonyultak ellenségesen a képmáshoz – nem jelentkezett természetes törekvés arra, hogy kultikus tisztelet tárgyává tegyék őket, hanem a bibliai szövegek illusztrációiként pusztán tanító szerepet tulajdonítottak nekik. Lehetséges, hogy a két hagyomány békésen megfért volna egyazon Egyházon belül egymás mellett, ha a képromboló császárok rendeletei nem élezték volna ki a kérdést, és nem kényszerítették volna a teológusokat arra, hogy kidolgozzák a „képrombolás” és a „képtisztelet” alapelveit. A kérdés krisztológiai összefüggései már a képvita kezdetén világossá váltak, ám a képek elutasításával kapcsolatos krisztológiai megfogalmazások végleges kidolgozására csak a nyolcadik század második felében került sor. A történészek körében ma sem eldöntött a kérdés, hogy milyen indítékok vezethették a képromboló császárokat – III. Leót és V. Konstantint – valamint utódaikat abban, hogy a képmások ellen harcot indítsanak. Úgy tűnik, képellenességüket kezdetben nem is támasztották alá teológiai érvekkel. Csupán az ellenállás, amellyel szembetalálták magukat, késztette őket teológiai érvek megfogalmazására. S mivel eleve szóba se jöhetett, hogy éppen a fő ellenség, az iszlám teológiájához folyamodjanak, olyan forrásokból kellett meríteniük, amelyek tekintélyét az Egyház elismerte. A kereszténység első évszázadaiban a bálványimádás ószövetségi tilalma éles összeütközésbe került a görög világ vallási szokásaival. Az újplatonikusok ellenállásba lendültek és a megtestesülésről vallott keresztény tanítást vették célba: Van-e joguk a keresztényeknek ahhoz – tették fel a kérdést -, hogy a bálványok tiszteletét kifogásolják, mikor ők maguk egy testté lett Istennek hódolnak? Porphüriosz érvei: „Ha valamelyik hellén olyan ostoba gondolkodású volna is, hogy azt higgye, a szobor belsejében laknak az istenek, még mindig világosabb elméjű volna annál az embernél, aki azt hiszi, hogy az istenség beköltözött Mária méhébe, ott magzattá lett, majd miután megszületett, pólyákba csavarták, s hogy vér, magzatburok, epe, s még ennél is képtelenebb dolgok vették körül”. A képmás kérdéséről folytatott vita krisztológiai összefüggései már a képromboló mozgalom felbukkanása előtt megjelentek a 692-es ötödik-hatodik zsinat 82. kánonjában: „A szentképek némely ábrázolásán bárány látható, amint az Előhírnök ujjával mutat rá, mivel a bárányt úgy tekintették, mint a kegyelem jelképét, amely a törvény által előre jelzi, az igazi Bárányt, Krisztust, a mi Istenünket. Mi viszont, ….mégis többre becsüljük a kegyelmet és az igazságot, mert azt a törvény beteljesedésének tekintjük. Hogy tehát még a festmények is a tökéletest mutassák meg mindenki szeme előtt, elrendeljük, hogy mostantól a képeken is a világ bűnét elvevő Báránynak, Krisztus Istenünknek emberi alakját ábrázolják a régi bárány helyett.” Germanosz konstantinápolyi pátriárka már a képromboló dekrétumok megszületése előtt lefektette az orthodox apologetika alapelveit: „A mi Urunk, Jézus Krisztus testben folytatott életének, szenvedésének, üdvözítő halálának, s a világ ebből eredő megváltásának örök emlékére kaptuk a hagyományt, hogy őt emberi alakjában, vagyis látható isteni megnyilatkozásában ábrázoljuk, ami által dicsőítjük az Isten Ige megalázkodását”. Germanosz szerint tehát lehetséges képmást készíteni „az Egyszülött Fiúról, aki az Atya kebelén van”, mivel „arra méltatott minket, hogy emberré legyen”: a keresztény ikonfestők tehát nem a „felfoghatatlan és halhatatlan istenséget”, hanem az ő „emberi alakját” ábrázolja,… Ugyanezt a gondolatot képviseli még erőteljesebben Damaszkuszi János a képmások védelmében kiadott nevezetes írásaiban: „Bátran ábrázolom a láthatatlan Istent, ámde nem mint láthatatlant, hanem mint aki érettünk láthatóvá lett a testben és vérben való részesedése által. Ha képmást készítenék a láthatatlan Istenről, akkor kétségkívül vétkeznék….Ámde mi semmi ilyet nem teszünk. Nem tévedünk akkor, ha elkészítjük annak az Istennek képmását, aki megtestesült, testben megjelent a földön, kimondhatatlan jóságában együtt élt az emberekkel, és magára vette a test természetét, súlyát, formáját és színét. …Azelőtt egyáltalán nem ábrázolták a testetlen és alaktalan Istent, ámde most, amikor az Isten megjelent testben, és az emberek között élt, azt ábrázolom, ami az Istenben látható. Nem az anyagnak hódolok hanem az anyag Teremtőjének, aki értem anyaggá lett, elfogadta, hogy az anyagban lakozzék, és anyag által vitte véghez az én üdvözítésemet”. A krisztológiai érv, amelyet Szent Germanosz és Damaszkuszi Szent János a képrombolók ellen felhozott, választ követelt. A képromboló V. Konstantin császárnak tulajdonított, 754-ben tartott zsinati határozatok alapozták meg a képrombolás teológiáját. Azonban Konstantin eszméit a 787-es zsinat elvetette. Ezt a Niképhorosz pátriárka által megfogalmazott cáfolatok is alátámasztják. Germanosz és Damaszkuszi János érveléseinek cáfolatába kezdtek a képrombolók, és a következő dilemma elé állították őket: ha a képmás a Krisztus istenségének kizárásával csak emberi mivoltát ábrázolja, akkor ez nesztoriánus krisztológiát feltételez, és elkülöníti egymástól a Krisztusban az Isten és az embert. Ha viszont nem így van, hanem az ikonfestő istenségének és emberségének oszthatatlan teljességében kívánja ábrázolni a Krisztust, ezzel vagy azt feltételezi, hogy maga az istenség „körülírható”, ami képtelenség, vagy pedig azt, hogy az istenség „összevegyült” az emberséggel, s ez esetben eretnekségbe esik. A képrombolók maradéktalanul érvényt akartak szerezni a kalkedóni meghatározásnak, amely úgy fogalmazott, hogy Krisztus két természete „keveredés nélkül” és „szétválasztás nélkül” egy. A képromboló zsinat (754) elvetette az apostolok által „látott és kézzel tapintott”, „történeti Krisztusra” való hivatkozást. Képromboló álláspontjukat igazolandó arra kényszerültek, hogy az „eredetivel egylényegű” képmás jogosultságát hangsúlyozzák. Őszerintük az orthodox képtisztelők szentségtörő volta már pusztán abból is következik, hogy „istenképmásokat” festenek. Ezen a ponton az orthodoxok könnyűszerrel hivatkozhattak a hagyományra, hogy a „képmás” fogalma semmiképpen sem egyszerűsíthető le a Mintával való efféle azonosításra. Ezért egy anyagi képmás semmi esetre sem lehet „egylényegűnek” tekinteni az istenséggel. A viták legkézzelfoghatóbb eredménye a képek tiszteletének pontos orthodox meghatározása lett a második nikaiai zsinaton (787), valamint Damaszkuszi János és főképp Sztudioszi Teodor írásaiban: A képmás, amely lényegi szempontból különbözik eredetijétől, viszonylagos hódolat, vagy „tisztelettel teli hódolat” tárgya, egyedül csak az Istent illeti viszont az „imádat”, ami semmiképpen sem jár a képmásnak. Magát az Istenszülőt és a szenteket sem „imádjuk, csupán tiszteljük”. A képmás iránt lerótt tiszteletnek sem maga a képmás a végső tárgya: a vallásos aktus az Eredetihez szól, és ekként válik „imádattá”. Más szóval, ugyanaz az aktus „tisztelet” – amennyiben a képmásra, vagy a szentekre irányul, viszont „imádat”, amennyiben az Istenhez szól. Ez az „imádat” és „tisztelet” közti finom, ámde igen pontos különbségtétel, amely lényegi távolságot feltételez az Eredeti és a képmás között, egyértelmű biztosítékot jelentett azokkal az animista és fetisiszta irányzatokkal szemben, amelyek a képtiszteleten keresztül netán érvényre juthattak volna Keleten. Nyugaton, a zsinati határozatokban megfogalmazott különbségtételt, melynek rosszul sikerült latin fordítása alapján Nagy Károly, mintegy középutat keresve elvetette. Az, hogy Nagy Károly könyveinek tanítása sohasem vált hivatalos tanítássá Nyugaton, I. Hadriánusz pápának köszönhető, aki védelmébe vette a zsinati döntéseket. Később a zsinat Aktáinak egy pontosabb latin fordítása oszlatta el a félreértéseket, melyet VIII. János pápa idején készítettek. A bizánci krisztológiának ez a belső logikája nemcsak lehetővé tette a hagyomány megőrzését, de művészek egész nemzedékeit ihlette meg, akik a bizánci művészet hatalmas vallási sikertörténetét hozták létre. Ennek a logikának köszönhető az is, hogy ez a művészet nem maradt meg pusztán esztétikai teljesítménynek, hanem képekben megfogalmazott teológiává vált.

forrás: Jean Meyendorff: Krisztus az orthodox teológiában

Explore posts in the same categories: Történelem

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s


%d blogger ezt kedveli: